Nádor Albert atya emlékére

59
Albertatya

Mint októberi számunkban hírt adtunk róla, a sokunk által szeretett és tisztelt Nádor Albert ferences atya az örök boldogságba költözött. Több mint húsz évet töltött Nagyszőlősön a ferences misszióban. Az alábbiakban Reisz Pál ferences atya szavaival emlékezünk rá, melyek október 13-án hangzottak el, Albert atya temetésén.

„Miért nem szólnak többé meghalt testvéreink? Miért nem üzennek valahogyan nékünk? Bizonyára azért, mert nekik már semmi más mondanivalójuk nincsen számunkra, mint az evangélium!

Isten csendjében engedjük el Albert szerzetespap testvérünket megbánt bűneivel és számtalan Istentől kapott jócselekedetével. Ha említjük jótetteit, nem azért tesszük, mintha Istennek érveket sorakoztatnánk fel az ő üdvösségének érdekében, hanem, mert meg akarjuk köszönni neki az általa adott javakat.

Van mit megköszönnünk, egy érdemekben gazdag élet végére tett pontot a halál. Különleges, sajátos érzékenységgel áldotta meg a Mennyei Atya Albert atyát, aminek súlyos ára volt. Fogékony volt minden jóra, ugyanakkor könnyen sebezhető.

Életét súlyos próbák árnyékolták. Ezekről hallgatott, csak egy-egy gyenge pillanatában szólt róluk keveset. A háborúban a bolgár katonák meggyilkolták az egyik bátyját. Másik bátyját sváb származásuk miatt az SS-be sorozták, fiatalon, kiképzetlenül bevetették a harcba. Ő maga sem kerülhette el a háborút, egészen fiatalon került fogságba. Mikor elkötelezte magát a ferencesek közé, nemsokára jött a szerzetesrendek feloszlatása. Teológiai tanulmányait egyházmegyei szemináriumban folytatta, de szerzetesi múltja miatt egy idő után onnét is eltávolították. Ekkor jött a bujkálás ideje, régi szerzetestársaknál talált menedéket egyházi szolgálatban, hivatalosan világi kisegítőként. Mikor kiderült, hogy ez az út nem vezet vissza a papság felé vezető útra, akkor jött a bánya, gépkocsi-kísérői szolgálat, gépkocsivezetés. Majd az 1956-os forradalom, ennek leverése után Róma, majd a bajor ferencesek. Itt testvéri közösségre talált. Teológia, majd papszentelés, és lelkipásztori helyek. Feladatok német nyelvű helyeken és emigráns magyar közösségekben. Az idegen földön való életnek és ottani környezetnek is megvoltak a sajátos nehézségei.

Az itthoni rendszerváltás után tőlem értesülhetett a kárpátaljai tapasztalatokról. Megtudta azt is, hogy ott vannak német nyelvű falvak német nyelvű lelkipásztori ellátás nélkül. Szokásához híven döntött gyorsan, radikális módon: neki ott a helye! Esztergomból egy évig tartó, türelmet megpróbáló várakozás után jutott el Nagyszőlősre, és vette át három német falu lelkipásztori gondozását. A német ferences testvérek és személyes jótevői biztosították számára a lehetőséget, hogy ne csak lelkileg, hanem anyagiakban is gondoskodni tudjon híveiről, és nagyon sok szegény emberről. Ebben a világban érezte magát igazán otthon, itt érezte úgy, hogy igazán hasznos, és igazán segítséget tud nyújtani, s javára lenni az embereknek.
Amikor temetési szentmiséjén búcsúzunk tőle, hálát adunk a mennyei Atyának, hogy megajándékozta őt különleges érzékkel az egyszerű, szegény, rászoruló emberek lelki, testi bajainak, szükségleteinek ellátására, segítségére. Ugyanakkor érzékeny, sebezhető lelkének adott erőt a megpróbáltatások idején, hogy mindig hűséges maradhasson.

Megköszönjük a Mennyei Atyának azt is, hogy amikor eljött a gyengeségek, betegségek ideje, talált itt Pesten olyan befogadó ferences közösségre, ahol gyengeségei ellenére jól érezhette magát, testvéri gondoskodást kapott és – mintegy jutalmául kárpátaljai alázatos szolgálatának – gyöngéd, szakszerű segítő kezeket, amelyek ápolását megoldották.
(…)
Az Úr haláláról és temetéséről szóló evangéliumi rész örömhír, mert testvérünk azon az úton indul el a temetéssel, amely a föltámadásban teljesedik be. Aki az Úr Jézushoz tartozik a hit és a keresztség által, annak halála a föltámadás ígéretét hordozza magában.

Egy történettel fejezem be a megemlékezést: Mielőtt Albert atya kiköltözött Kárpátaljára, elmentünk karácsonyra körülnézni. Iszonyú nehéz utunk volt. Havas esős utazás végén, kínosan hosszú vámvizsgálat és adminisztráció után sötét éjszakában jutottunk el Munkácsra, a megboldogult Csáti József vikárius úr háza elé. Végre kiszállván az autóból, Albert atya lába becsúszott a kanálisba, éppen belecuppant térdig a lába. Természetesen fedő nem volt rajta. Igencsak felkiáltott, kezdett volna talán méltatlankodni. Gyorsan megvigasztaltam: „Albert! Most érkeztél meg igazán Kárpátaljára!” Többet nem szólt egy szót sem. Soha nem panaszkodott kárpátaljai tartózkodása idején a nyomorúságos körülményekre, a Németországban megszokott szervezettség és luxus hiányára, a lakhatás és ellátás szegényes mivoltára, a határon való átkelés megalázó helyzetére, az útviszonyokra, vagy az egészségügyi és orvosi ellátás hiányosságaira, vagy hogy ellopták az autóját, meg hogy nincs víz, hogy nincs villany, hogy nem lehet semmit sem kapni, sorolhatnám tovább. Nem okoskodott, nem oktatott ki senkit. Elfogadott alázatosan – mintegy magától értetődően – mindent úgy, ahogy a Gondviselés adta.

Temetésén rábízzuk örök sorsát imáinkkal, a legszentebb áldozat bemutatásával a Feltámadottra, kérvén gyarlóságainak, bűneinek bocsánatát, tanulván életének szép mozzanataiból, reménykedve abban, hogy – miután felkészülten várta és fogadta a halál nővért –, részese lesz az örök nyugalomnak. Ámen.

(Részlet Reisz Pál OFM atya temetésen mondott beszédéből)