Ne essünk túlzásba a tanácsokkal…

758

Előző számunkban már közöltük Egidio Santanché „fokoláros” gyermekorvos, pszichológus egy írását. A gyermeknevelési szakértő rendszeresen válaszol a szülők kérdéseire az olasz Új Város (Citta Nuova) hasábjain. Most egy újabb kérdést, és az arra adott választ közöljük.

„Két lányom van, 12 és 9 évesek. A nagyobbik, Timi, mindig is engedelmes, szorgalmas kislány volt. Jutka, a kisebbik, viszont nem tűri a fegyelmezést, a tanácsokat, nem akarja, hogy segítsünk neki a házi feladatban. Ennek ellenére érdekes módon sokkal jobban megy neki az iskola, sok barátja van. Timi félénk, soha nem kezdeményez. Mire jó akkor a szülők tanácsa?”

Gyakran beszélek arról előadásaimban, hogy mennyire káros hatása van a gyermekek kialakulóban lévő pszichéjére, ha hatalmaskodó és magabiztos emberek illetéktelenül „beavatkoznak” életükbe. Az ilyen emberek mindenkit fogyatékosként kezelnek, megállás nélkül tanácsokat osztogatnak, s részletesen elmagyaráznak olyan dolgokat, amit mindenki tud: például, hogy a levest mélytányérból kell enni, a rántott húst viszont laposból; vagy hogy meg kell nézni az órát, ha tudni akarjuk az időt, és a sötétség azt jelenti, hogy éjjel van.

Arra még nem jöttem rá, hogy ez a súlyos hiba belső bizonytalanság megnyilvánulása, vagy inkább arról van szó, hogy egy éretlen személyiség hatalmaskodik a gyengébb fölött. Azok, akik ebben a betegségben szenvednek, rendíthetetlenek. Kívülről úgy néznek ki, mint egy tiszti főiskola félanalfabéta parancsnokai, akik élvezik, hogy néhány hónapig diplomás katonáknak parancsolgathatnak, akik ezt kénytelenek elviselni.

Nem felesleges kitérő erről a jelenségről beszélni, hiszen ezek az emberek idővel szülővé válnak, és ez kész tragédia! A gyermekeknek nem néhány hónapig, hanem évekig kell őket elviselniük.

Ezek a „fáradhatatlan tanácsadók” valójában nagyfokú bizalmatlanságról tesznek tanúságot: nem bíznak a másik képességeiben és viselkedésében, akik viszont kénytelenek tűrni kártékony működésüket. „Csukd be az ablakot, ha elmész! Vegyél pulóvert, mert hideg van! Ne igyál hideget, mert ki vagy melegedve! Figyelj, amikor lemész a lépcsőn! Kapcsold le a lámpát, mielőtt elalszol!” Satöbbi, satöbbi…

Talán kicsit túlzok ezzel az általánosítással, ne sértődjön meg, nem magára értem. De kérdése általánosabb dolgokat juttatott eszembe. A minap a rendelőben kérdeztem valamit a 7 éves Verától, és helyette a nagymama felelt rá, aki szintén eljött a rendelésre. Az anyuka elviselte ezt a tolakodó anyóst; Vera pedig egy kis vállrándítással és cinkos tekintettel mintha csak azt mondta volna: „Mit tehetnénk, hát ilyen és kész!”

Persze ha valaki passzívan mindig csak teljesíti azokat a mozdulatokat, amelyeket egy másik kényszerít rá, mint a bábjátékos a bábura, akkor amint elengedi a kéz, a bábu összecsuklik, akárcsak Timi*. Ha viszont a gyerek meg tud állni a saját lábán – bár elkövet hibákat, és néha veszélyekkel néz szembe -, végül hús-vér gyerekké válik. Ez fog történni valószínűleg a kishúggal, aki látszólag lázad, de valójában jogosan követeli, hogy egyedül tehesse dolgait.

Persze az Ön esetében nem pont erről van szó… Csak élénk színekkel akartam lefesteni azoknak az alakját, akik sok embernek okoznak fejfájást, ráadásul gyakran a tanár szerepében. Mindjárt válaszolok a kérdésére, csak előbb még mondanék valamit: a szülők tanácsa semmit se ér, ha elnyomja a gyerek személyiségét. Ezért:

1. Amikor tanácsot adunk gyermekünknek, vagy helyreigazítjuk, soha se felejtsük el, hogy „személyekhez” beszélünk, akik ugyanolyan méltósággal bírnak, mint mi.

2. Ha valamit meg akarunk tanítani, mindig tisztelettel és bizalommal kell fordulni afelé, akit tanítunk. A jól felkészült nevelő teret enged, szavak nélkül is javasol, biztatja azt, aki nagy erőfeszítésekkel próbál megoldani egy helyzetet, és nem lép állandóan közbe azzal a felkiáltással: „Nem is tudom, mi lenne veletek nélkülem!”

3. Ne avatkozzunk be szóval, vagy ami még rosszabb, tettel olyan helyzetekbe, melyeknek megoldása nem a mi dolgunk, hanem gyermekeinké. Mekkora kárt okoz például, ha segítünk a házi feladatban!

4. Bátorítsuk az önállóságot, a kezdeményezést, a kreativitást, s ne tekintsük „mindenhatóságunk” ellen állított kelepcének, ha az, akinek tanácsot akarunk adni, jobban ért a kérdéshez, mint mi magunk. Ahogy Leonardo mondta: „Boldogtalan az a tanítvány, aki nem múlja fölül mesterét.”

Forrás:
Egidio Santanché: Gyermekeink ismeretlen világa.
Új Város Kiadó, Budapest, 2002.

* Ráadásul ilyenkor az ilyen szülő igazolva látja, hogy irányítása nélkülözhetetlen: hiszen önállótlanná tett gyermeke már valóban képtelen maga irányítani az életét, „folyondáremberré” válik, akinek „karóra” van szüksége. – a szerk.

Előző cikkSzent Lukács, az evangélista
Következő cikkMese – A háromlábú boszorkány