Rabszolgából szent

64

Szent Bakhita Jozefina

 Szent Bakhita Jozefina 1869-ben született egy kis szudáni faluban, Darfúr régióban. Gyermekkorában elrabolták, és eladták rabszolgának. Születésekor nem Bakhitának nevezték, szörnyű élményei hatására azonban elfelejtette azt a nevét, melyet szülei adtak neki. Bakhitának, mely „szerencsés”-t jelent, elrablói nevezték el. El Obeid és Kartúm rabszolgapiacain egyik gazdától a másikhoz kerülve mind fizikai, mind erkölcsi értelemben megtapasztalta a rabszolgák megalázottságát és szenvedéseit.

Kartúmban (Szudán fővárosa) Bakhitát megvásárolta Callisto Legnani olasz konzul. Kellemes meglepetésére elrablása óta most először nem korbácsolta senki, miközben megkapta feladatait, ehelyett szeretettel bántak vele. A konzul házánál Bakhita békét, meleg légkört és az öröm pillanatait élte át, még ha nosztalgiával gondolt is talán örökre elvesztett családjára. Amikor a politikai helyzet miatt a konzulnak vissza kellett térnie Olaszországba, Bakhita engedélyt kért és kapott, hogy elmehessen gazdájával és annak egyik barátjával, Augusto Michielivel. Miután megérkeztek Genovába, Michieli feleségének kérésére Legnani hozzájárult, hogy Bakhita velük mehessen. Új „családja” Zianigóban (Mirano Veneto közelében) lakott. Mikor megszületett kislányuk, Mimmina, Bakhita lett a dajkája és játszótársa.

Michieli megvett egy nagy szállodát Suakinban, a Vörös-tenger partján, s a felesége is odaköltözött. Ügyvezetőjük, Illuminato Checchini tanácsára Mimminát és Bakhitát addig Velencében a kanossziánus nővérek gondjaira bízták. Itt szerezte Bakhita első ismereteit Istenről, akit gyermekkora óta „ott érzett a szívében, anélkül, hogy tudta volna, ki Ő”. „Elnézve a Napot, a Holdat és a csillagokat, azt mondtam magamban: ki igazgathatja ezeket a gyönyörű dolgokat? És nagy öröm töltött el, hogy láthatom Őt, ismerhetem Őt és hódolattal adózhatok neki…”

A nővéreknél eltöltött néhány hónap után 1890. január 9-én Bakhita megkapta a keresztény beavatás szentségeit és a keresztségben a Jozefina nevet. Öröme határtalan volt. Nagy, kifejező szemeinek csillogása mély érzelmekről árulkodott. Attól kezdve gyakran látták, hogy megcsókolja a keresztkutat, és azt mondja: „Itt lettem Isten leánya!” Minden nappal egyre többet tudott arról, ki ez az Isten, akit ismer és szeret, aki titokzatos módon, a kezét fogva vezette el őt Magához. Amikor Michieli asszony visszatért Afrikából, s haza akarta vinni a lányát és Bakhitát, az utóbbi szokatlan határozottsággal és buzgalommal kérte, hogy a kanossziánus nővérekkel maradhasson és szolgálhassa azt az Istent, aki annyi bizonyságát adta az Ő szeretetének. A fiatal afrikai lánynak, aki akkortájt lett nagykorú, az olasz jog biztosította a választás szabadságát. Bakhita tehát ott maradt, ahol szerzetesi hivatását kapta, és a Canossai Szent Magdolna Intézetben az Úrnak szentelte magát. 1896. december 8-án örök fogadalmat tett Istennek, akit „Mester”- nek szólított.

A következő ötven évben ez az egyszerű nővér Isten szeretetének igaz tanúja volt: a schiói közösségben főzött, varrt, kézimunkázott, kapusnővér volt. A kapunál gyakran simogatta meg a kanossziánus iskolába járó gyerekek fejét. Hazája ritmusait és zenéjét hordozó kedves hangja örömet okozott a kicsinyeknek, jól esett a szegényeknek és a szenvedőknek, és bátorította azokat, akik bekopogtak az intézetbe. Alázatossága, egyszerűsége és örökös mosolya mindenkinek megnyerte a szívét.

Nővértársai nagyra becsülték töretlen jókedélyéért, elragadó jóságáért és azért, mert mélységes vágy élt benne, hogy másokkal is megismertesse az Urat. „Légy jó, szeresd az Urat, imádkozz azokért, akik nem ismerik Őt. Milyen nagy kegyelem ismerni Istent!” – mondogatta. Idősebb korában hos.- szú évekig betegeskedett, de ekkor is a hit, a jóság és a keresztény remény tanúja maradt. Azoknak, akik meglátogatták és megkérdezték, hogy van, mosolyogva így válaszolt: „Ahogy a Mester kívánja.” Haláltusájában újra átélte rabszolgaságának szörnyű napjait, és nemegyszer könyörgött az őt ápoló nővérnek: „Kérlek, vedd le a bilincseimet… olyan nehezek!” A Boldogságos Szűz Mária szabadította meg minden szenvedéstől. „Miassszonyunk, Miassszonyunk!” – ezek voltak utolsó szavai, és az Úr Anyjával való találkozását utolsó mosolya tanúsította. Halála után hamarosan nagy tömeg gyűlt ös.- sze a konventben, hogy utoljára lássák „Moretta Anyát” és mennyei segítségét kérjék. Szentségének híre elterjedt valamennyi földrészen, és közbenjárására sokan nyertek kegyelmeket. Schióban is mindenki úgy beszél róla: Moretta, „Fekete Anyánk”.

Boldoggá avatási perét 1959-ben kezdeményezték, és egyházunk 1978. december 1-jén hivatalosan elismerte, hogy hősies fokon gyakorolta az erényeket. II. János Pál pápa avatta szentté 2000. október 1-jén, három évvel a darfúri konfliktus kirobbanása előtt. Az ottani keresztények most az ő közbenjárását kérik, hogy a fegyveres konfliktus befejeződjön. „Azt mondhatom, hogy Ő Isten igazi ajándéka„ – nyilatkozta Kartúm segédpüspöke.

A Magyar Katolikus Lexikon alapján