Sík Sándor: Az Isten kezéről

67

De most már megfogom a kezedet.
Járni akartam – kisgyerek-magam,
És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül
Amoda messze!

De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények.
Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat.

És ott ültem a földön,
S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában.
Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva.
Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam,
Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád
S ijedt szemekkel nyúlok újra majd
Erős kezed után.

Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni,
És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra,
Még egyszer fogd meg: soha-soha többé
El nem eresztlek.

Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát
És boldogan morogva térdedhez dörgölődzik.