Szent Ambrus püspök

53

Főként Szent Ambrus játszott közre abban, hogy a Római Birodalom hanyatlásakor hódító útra lépett a nyugati kereszténység. Ambrus az egyház és az állam különválásának bátor és fáradhatatlan hirdetője volt. 339-ben, Trierben született, ahol atyja birodalmi tisztviselő volt, majd Rómában lett ügyvéd, és szónokként vált híressé. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen a birodalmi főváros, Milánó prefektusa, azaz kormányzója lett. Erkölcsi érzéke és határozottsága következtében rendet is teremtett a városban.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismeretességgel kezdte tanulni a püspöki teendőket. Nem elégedett meg azzal, hogy jó gondnoka legyen az Egyháznak, hanem hozzáfogott, hogy életét a hivatalához alakítsa. Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Működését azzal kezdte, hogy a szegények és a püspökség javára lemondott örökségéről. Ambrus püspök napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Titkára megemlékezik böjtölő, szigorú életmódjáról a püspöki palotában, s arról, hogy bárki beléphetett hozzá bármely ügyben, bejelentés nélkül, valamint, hogy prédikációival a keresztény szeretet öntudatára akarta felrázni a gazdagokat, s az italba menekvés elől a szegényeket.

Ambrus jól tudott görögül is, és hamarosan szédületes tudásúvá olvasta magát az őt megelőző és kortárs egyházatyákból, leginkább Nagy Szent Vazul írásaiból. Rengeteget írt ő maga is, s műveivel a négy ún. “legnagyobb egyházatya” közé emelkedett. Számos művet írt a Szentírás értelmezéséről, az aszketizmusról és teológiai témákról, ám irodalmi munkásságának legnagyobb része az olvasásra szánt prédikációk.

Ambrus szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből.

Csodálták szónoki képességeit is, ő pedig meggyőző érvekkel támadta Arius híveit. Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. Nem véletlenül nevezték el Ambrust az “arianizmus pörölyének”.

Mindazok, akik személyes kapcsolatba kerültek vele, megérezték vonzerejének hatását. Ő térítette vissza a jó útra Szent Ágostont is, akit 387-ben maga keresztelt meg.

Ágoston nyilván aligha hallgatta volna Ambrus főként szentírás-magyarázó prédikációit olyan buzgón, ha nem hallja ki belőlük a remekírót is, aki pl. kívülről tudta Vergilius Aeneis-ét, s még beszédeibe is belefonta annak stílus-párhuzamait.

Ambrus püspök nagyon finom választékossággal – úgy, ahogy még Szent Ágoston sem – tudott beszélni a Szűzanyáról: “Krisztus a Szűzben találta meg azt, amit magáévá akart tenni, s amit, mint mindenek Ura, magára akart ölteni: a szüzességet. A test, amely egy férfiban és egy asszonyban kiűzetett a Paradicsomból, a Szűz által ismét összekapcsoltatott Istennel.”

Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára.

A szent püspök 397. április 4-én, nagyszombaton hajnalban halt meg Milánóban. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katekumeneket (hittanulókat) holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük – mondja a legenda – ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

Művészeti ábrázolásain ostort tart a kezében, gyakran háromágú korbácsot, amely a Szentháromság dogmájára utal, máskor méhkas és rajzó méhek között látható, aminek az lehet az oka, hogy gyermekkorában a legenda szerint méhraj telepedett az arcára, anélkül, hogy szúrás érte volna, ami előre vetítette jövőbeli ékesszólását.

Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!

Összeállította:
Riskó Mariann