Szent Lukács, az evangélista

71

“Lukács volt ő, az orvos,
az Apostolok tanítványa,
majd Pálnak útitársa.
Nyolcvannégy évet ért meg.
Evangéliumát akkor írta,
amikor Görögországban élt.”

Ez az egyiptomi őskeresztény templom falán lévő kopt nyelvű felirat az egyik legrégibb dokumentum Szent Lukácsról. Az apostoli korszak utáni időkre jellemző, falakra rögzített egyszerű katekizmus része ez. Elmondja, hogy mit tudtak Szent Lukácsról még itt is, a sivatag határán, a legkorábbi keresztények. Evangéliuma, az Apostolok Cselekedetei és Szent Pál levelei mellett beszélnek róla más emlékek is, hisz Szent Jeromos is Cezárea püspökének feljegyzéseit használta fel Lukácsról, mégis alig tudunk róla. Merthogy Lukács igazi evangélista: nem magáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni.

Szent Jeromos adatgyűjteményéből derül ki, hogy Lukács szíriai görög volt, Antiochiában született, orvos lett, majd pogány orvosból az antiochiai egyházközség tagjává vált. Nyilván egyetlen fia lehetett egy korán özveggyé lett édesanyának, akit nagyon szeretett, merthogy az evangélisták közül egyedül ő szokott asszonyi környezethez. Lukács Evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei adják az Újszövetség nagy női galériáját.

Minden jel arra mutat, hogy a pogány ifjú, Lukács, Barnabás és Pál tanítványaként ismerkedett meg az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelességigénytől hajtva, a Szentlélektől vezérelve útra kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott. Meg is tette, és találkozhatott még a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, vakokkal, talán Lázárral is.

A pogány Lukácsra is – mint Mátéra – nagy hatással van az a felismerés, hogy a próféták jövendölései szerint Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az üdvösség. Simeon hálaimájában felcsendül az egyetemesség gondolata – ezt az imát csak Lukács írta le az evangélisták közül: ,,Ez a Gyermek világosság a pogányok megvilágosítására és dicsőség a te népednek, Izraelnek!” (Lk 2,32)

Pál első térítő útján Lukács még nem vett részt, három év múlva azonban csatlakozott a visszatért Pál legszorosabb környezetéhez. Titkára lett és vele együtt utazott Jeruzsálembe, az első apostoli zsinatra. A tudóshajlamú fiatal görög ekkor látta meg először azt a várost, ahol Krisztus drámája lezajlott. A második térítőútra Pál mint orvost veszi maga mellé Lukácsot, akit később “kedves orvosnak” nevez, nem sejtve, hogy még később történetírója lesz. Lukács irodalmi műveltsége írásaiból válik nyilvánvalóvá. Ő írta a legszebb, legcsiszoltabb görög nyelvű evangéliumot, magasan a beszélt köznyelv fölött.

Orvosként az evangélisták közül leginkább Lukács írja le a betegségeket Jézus csodáinál. Ezek nem egyszer valóságos villámdiagnózisok. Mint orvos különös részvéttel nézte a beteg embert, mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos, sőt, ő “az Orvos”, aki az egész beteg emberiség számára küldetett, lelki sebeink begyógyítására, bűneink orvoslásául; Ő a Megbocsátás és Isteni Irgalom. Íme, ez Lukács evangéliuma.

Az Apostolok Cselekedete nem tartalmazza az őskereszténység teljes történetét, de Lukács nem is szánta annak. Mint szemtanú és résztvevő írja meg az antiochiai egyház megalakulásának történetét, felsorolva még vezetőinek nevét is. A figyelmes olvasó előtt a könyv három darabra hull. Az első tizenkét fejezet az Egyház kezdeteinek jeruzsálemi eseményeiről szól. A következő nyolc: Pál Jeruzsálembe való utolsó utazásáról és elfogatásáról. Rómába való érkezéséig a lukácsi élmények eleven füzére, helyenként egészen személyes naplója. Lukács tárgyilagosan egyezteti Péter apostol főhatalmát és Pál végrehajtó működését. A mű utolsó része nyugtalanul, zaklatottan íródott. Azt már Szent Pál leveleiből tudjuk, hogy fogságában ott van az apostol mellett, közvetlenül a vértanúsága előtt is: “…Csak Lukács van velem..” (2Tim 4,11). Ám az üldözések kitörésekor Lukács nem lehetett Rómában. A hagyomány szerint – mai szóval vizitátorként – még egyszer végigment Pál útjain, majd Dél-Görögországban, Achája tartomány püspökeként halt meg 80-84 táján, nagyon idős korában. Ereklyéit Konstantinápoly és Pádua a magáénak vitatja.

A hagyomány szerint Lukács orvos létére festő is volt. Neki tulajdonítják a római Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képet. Sőt, azt mondják, hogy megfestette Jézus arcát is. Ezért a festők védőszentjeként tisztelik. Ennek annyi az alapja, hogy a Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben Lukács beszél, s így, ha nem is ecsettel, de szóval gyönyörű képet fest róla.

Szent Lukács ünnepét az egész Egyház október 18-án üli. A római naptárban a 9. század óta szerepel.

Összeállította:
Riskó Mariann