Szőlőevő Szent Ferenc Nagyszőlősön

93

Új szoborral gazdagodott december 27-én Nagyszőlős városa. A fiatal ungvári szobrászművész, Kolodko Mihály már két szőlővel kapcsolatos szobrot is alkotott a város számára: egy szőlőt préselő férfi és egy szőlőtaposó lány szobrát. Nem véletlen, hogy Nagyszőlősön kaptak helyet ezek a szobrok, hiszen a városnak nem csak a neve jelent ukránul szőlőhegyet, de régen komoly bortermő vidék is volt. A most avatott harmadik szobor is a szőlővel kapcsolatos. A régi ferences kolostortemplom mellett egy fülkében kapott helyet a két szerzetes szobra: Assisi Szent Ferenc és egy fiatal társa együtt eszik a szőlőt. Fejük fölött kovácsoltvas szőlőindák érzékeltetik, hogy az esemény egykor egy assisibeli szőlőlugasban történt.
A szobrot Majnek Antal munkácsi megyéspüspök áldotta meg, hogy ne csak esztétikai élményt nyújtson az arra járóknak, hanem hitünket is növelje, emlékeztessen Urunk szeretetére. Bán Jónás nagyszőlősi plébános atya köszönetet mondott a szobrot megalkotó művész mellett Seregi Józsefnek is: az ő adományából készült el a műalkotás.
Magyar Gergely ferences tartományfőnök beszédében hallhattuk a szobor üzenetét:
„Egyszer volt egy beteg testvér, akiről Ferenc tudta, hogy szőlőre vágyik; magával vitte egy szőlőbe, ott letelepedett az egyik tőke alá, és hogy bátorságot adjon neki az evésre, előbb maga fogyasztott el egy fürtöt.”

Miért érdemel ez az aprócska esemény akkora figyelmet, hogy Ferenc életrajzírója, Celanói Tamás megemlíti? És miért érdemel akkor a figyelmet, hogy ma itt ez eseményt ábrázoló szobrot avatunk? Kicsiségében is gyönyörű ez a történet. Nem az, hogy ettek. Nem is az, hogy szőlőt. Még csak az sem, hogy kiviszi őt a szőlőtőke alá, és ott esznek. A történet igazi jó ízét az adja, hogy Ferenc vele eszik. Együtt esznek. Az akkor már szentnek tartott rendalapító megtehette volna, hogy „lehajolva” segít a beteg testvéren, vagyis érezteti vele, hogy ő, az egészséges, most segít a betegen, a gyengén, aki rászorul a másik erejére. Ehelyett Ferenc maga is eszik, sőt előbb eszik a szőlőből, hogy azt éreztesse: én ugyanolyan gyenge és rászoruló vagyok, mint te, beteg testvérem. Ne érezd magad lenézettnek, megalázottnak, itt vagyok én is, veled együtt.

„Adj innom” – mondja Jézus a szamariai asszonynak.
„Szomjazom” – mondja a kereszten. „Nincs valami ennivalótok?”
– kérdezi feltámadása után. De leginkább a kisded Jézus érezteti velünk, hogy ő is rászorul az emberi jóságra, hogy éppúgy akar élni, mint mi – rászorulóként. Itt vagyok én is, veled együtt. Most nem mint Isten, hanem mint embernek fia. Így jár velünk az úton, azóta is, mind a mai napig.

Ez a szobor Assisi Szent Ferenc tapintatos és figyelmes szeretetét mutatja, ugyanazt, ami Istent jellemzi, mikor a világba lép, és minden teremtményével testvériséget vállal. Úgy jön közénk, hogy „a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”. Bátorságot ad ahhoz is, hogy a szemébe merjünk nézni, meg merjük őt szólítani, merjünk tőle elfogadni, és merjünk tőle kérni, mint igaz baráttól. Nincs messze, nem távoli, nem ismeretlen, nem idegen ő, hanem mindig itt van, mindig velünk van, mindig velünk együtt van.

Ezért sem baj, hogy e szobrot nem szőlőszüret idején avatjuk, hanem télvíz idején, a megtestesülés ünnepe után. Mert ennyivel is jobban át tudjuk érezni az igazi üzenetet: Velünk az Isten!”

MG

Szőlőevő Szent Ferenc Nagyszőlősön Nagy volt benne (Szent Ferencben) a betegek iránti részvét és a gondoskodás szükségleteik kielégítésére. Ha jószívű világi emberek finomabb ételeket küldtek számára, jóllehet mindenki másnál jobban rájuk lett volna utalva, a többi betegnek juttatta azokat. Osztozott minden beteg kínjában, és ha már nem tudott rajtuk segíteni, legalább vigasztaló szavakkal tartotta őket. Ugyanakkor azonban intette a betegeket, hogy viseljék türelemmel a nélkülözéseket, és ne botránkozzanak, ha nem történik minden úgy, ahogyan szeretnék. Egyik regulájában így intézkedett: „Kérve kérem valamennyi beteg testvéremet, hogy betegségükben ne veszítsék el türelmüket, és ne gerjedjenek haragra Isten, illetve testvéreik ellen. Ne törjék magukat túlzott mohósággal orvosságok után, és ne akarják a megengedett mértéken felül megmenteni a hamar halandó testet, mely ellensége a léleknek. Adjanak hálát mindenért, és igyekezzenek olyanok lenni, amilyeneknek Isten akarja őket. Mert akiket az örök életre rendelt Isten, azokat a megpróbáltatások és betegségek fullánkjaival alakítja és neveli. Hiszen Ő mondotta: »Akiket szeretek, azokat korholom és fenyítem.”

Celanói Tamás Szent Ferenc-életrajzából