Tanuljatok tőlem…

70

Elkezdődött a tanulás: a gyerekek lassan belerázódnak az új tanév elvárásaiba, és már csak emlékként él bennük a szünidő kötetlensége. A felsőoktatásban tanulók is folytatják tanulmányaikat, mely évről évre közelebb viszi őket választott szakmájukhoz, hivatásukhoz.

Bevallom, hogy amikor már elvégeztem iskoláimat, örömmel töltött el, hogy szeptember elsején szabadnak érezhettem magam: nem kellett iskolába mennem! Azonban nemsokára megértettem, hogy a tanulás egészen más, mint aminek azt az iskolában hittem.

Az iskola felébresztette érdeklődésemet az élet dolgai iránt, megtanultam rákérdezni arra, mi miért történik, minek mi az oka, és hogyan történhetne másképpen. A természeti jelenségek, az állatok viselkedése megannyi kérdést ébresztettek bennem, amelyeknek megpróbáltam utánanézni. Aztán megértettem, hogy EZ a tanulás: maga az ÉLET. A tanulás így gyönyörűséges, izgalmas dologgá vált, amely jelen volt életem minden percében, mindig érdekessé téve azt. Tanultam az emberek viselkedéséből, az én viselkedésemre való visszajelzéseikből (ami nem mindig volt kellemes…), megtanultam olyan dolgokat, amelyek mindig érdekeltek, de az iskolában nem foglalkoztunk velük (pl. az újságírást), olvastam az állatokról, és nagyon élveztem, amikor sikerült megértenem a “nyelvüket”, és akár “beszélgetni” is tudtam velük. Megtanultam a betegek, kitaszítottak világában forogva, hogy kevés helyen sugárzik jobban a szeretet, mint közöttük: ők igazán, feltétel nélkül elfogadják az embert, és számomra kitüntetés volt, hogy a segítségükre lehettem, egészen kis dolgokkal nagyon nagy örömöt szerezhettem nekik. Belemerültem a gyerekek világába, és gyönyörűséges kincseket találtam. Megtanultam azt is, hogy amit belátok, és keresztény szívvel igyekszem megvalósítani, nem mindig sikerül a gyakorlatban. Tudom, hogy szelíden és alázattal kell fogadni minden igazságtalanságot és bántást, higgadtnak maradni felháborító helyzetekben… azután megalázódva veszem észre, hogy időnként egyáltalán nem így viselkedek, hanem úgy, mintha sosem hallottam volna ezekről. Ilyenkor rádöbbenek, hogy saját erőmből sosem lehetek olyan, mint amilyennek lennem kellene, hanem – elismerve gyengeségemet – rá kell hagyatkoznom az Úr Jézusra, aki egyedül segíthet rajtam kegyelmével. Különben még be is képzelhetném magamnak, hogy én olyan jó és erős vagyok, hogy magamtól is tökéletesen tudok viselkedni. De mivel nem így van, ezért újra tanulni kezdhetek, a legnagyobb Tanítótól, az Úr Jézustól, aki ezt mondja: “Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Igen, megint a tanulás. Úgy látszik, mégiscsak tanulni fogok egész életemben. De ha olyan érdekes az élet, a természet, az újságírás, a gyermekek, akkor milyen nagyon érdekes lehet mindaz, amit az Úr Jézus tanít nekem? Az ő szeretetteli útmutatásával ismerem meg magamat, és ismerem meg azt, amivé lehetek. Ő pedig szép finoman ráirányítja a tekintetemet a lényegre: hogy ne azért akarjak jó lenni, hogy mindenki szeressen és felnézzen rám, hanem hogy Őhozzá hasonlítsak; hogy ne a saját erőmből akarjak megváltozni, a keresztény ideál szerint élni, mert akkor semmivel sem vagyok jobb Ádámnál és Évánál, akik a saját maguk erejéből akartak hasonlóvá válni az Istenhez. És hogy Tőle tanuljak, aki szelíd és alázatos szívű, és ha kitartó tanítványa vagyok, egyszer csak én is elkezdek olyanná válni. És akkor már nem az fog érdekelni, hogy énrólam mi lesz a vélemény, hanem hogy nyugalmat találjak abban a bizonyosságban, hogy Ő feltétel nélkül szeret és elfogad engem, és ez elég. Akkor talán eljutunk odáig, hogy Keresztelő Szent Jánossal elmondhassuk: “Neki növekednie kell, nekem meg kisebbednem,” és örömmel fog eltölteni, hogy nem mi vagyunk a fontosak magunknak, hanem Ő és a másik ember. S akkor végre igazán megnyugszik a lelkünk.

Ezért tehát belevetem magam a tanulásba, hogy egyszer elérkezhessek idáig. Jó tanulást kívánok mindannyiunknak!

Pápai Zsuzsanna