Útközben – húsvét és pünkösd között

96

“Egy bácsi elindult a boltba vásárolni, de útközben elfelejtette, mi mindent kell vennie. Támadt egy ötlete, bement az első, útjába eső telefonfülkébe, hazatelefonált és a felesége megmondta neki, mit kell vennie. Megvásárolta, ami kellett és boldogan hazament.”

Ez a rég hallott történet jutott eszembe, amikor arról kell írni, hogy mi is történik Húsvét után. Elgondolkodtatott, hogy Szent Ferenc atyánk írásaiban többször előkerül ez a kifejezés: “vándorok és jövevények vagyunk e földön” (vő. I Pét 2, 11), de vajon tudjuk-e, hogy honnan jövünk, hová tartunk és mi az értelme és végső célja az életünknek? A hasonlat ugyan egy kicsit sántít, de a bácsika tudta, hogy honnan jött (otthonról), rájött arra, hogy kit kell kérdeznie (a feleségét) és végül hazament.

Húsvét, Jézus feltámadása sok kérdésünkre választ ad. Honnan jövünk, mi a célja az ember életének, hová tartunk stb.

Először érdemes egy kicsit “húsvéti szemmel” visszatekinteni az elmúlt időszakra. A nagyböjti időben az Egyház nem csak megemlékezik Krisztus húsvéti misztériumáról, vagyis szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról, hanem a liturgiában meg is újítja azt, amint Nagyböjt 1. vasárnapján a misekönyörgésben elhangzik: “Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá.” Éppen ezért a Nagyböjt az évenkénti tisztulásnak és az életadó lelki megújulásnak is az ideje. A nagyböjti időszak rádöbbent bennünket arra, milyen rövid és törékeny is az emberi élet. De arra is, hogy nem a halálé, hanem a dicsőséges feltámadásé lesz majd az utolsó szó.

Jézus feltámadásában az is megmutatkozik, hogy mi az Isten terve az emberrel: hogy a halál hatalma alatt álló régi emberből új embert teremtsen az örök életre. Jézus Krisztus az ősmintája ennek az új embernek. “Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” (2Kor 5). Húsvét a Szentlélek elküldésével (Pünkösd) együtt annak a remény-a hordozója, hogy az emberi történelemnek nincs más célja, mint Isten országának eljötte és az üdvösség beteljesülése. Krisztus nem önmagáért támadt fel, hanem azért, hogy ránk, bűnös emberekre is kiárassza a feltámadás erejét. Ezért a Húsvét évről évre a keresztény reménynek, és a bizalomnak is az ünnepe.

Vándorúton vagyunk tehát itt e földön. Ha az ember hosszabb útra indul, időnként meg kell állnia pihenni. Ezek a pihenők arra is jók, hogy visszatekintsünk a megtett útra, s hogy előretekintve a cél felé erőt merítsünk, hogy bírjuk tovább az utat. Jézus feltámadása egy állomása ennek az örökös zarándokútnak. Húsvétot, az Ünnepek Ünnepét az Egyház hétszer hét napon átünnepli. A feltámadás örömhíre majd a Húsvét utáni 50. napon teljesedik be, amikor Jézus – mennybemenetele után – elküldi a Szentlelket, a Vigasztalót, aki megtanít bennünket mindannak megtartására, amit parancsolt nekünk. Ennek a hosszú ünneplésnek az a jelentősége, hogy az ünnep kimeríthetetlenül gazdag titkát mindig más szempontból szemlélhessük és a feltámadt Krisztus kegyelme átjárja egész életünket, mindennapjainkat.

Éppen ezért egyik legfontosabb feladatunkat fogalmazza meg az Egyház 3. parancsolata: “Évente gyónjál és legalább a húsvéti időben áldozzál!” Miért pont ezt az időszakot állapította meg az egyházi törvény? – tehetjük fel a kérdést. Talán az eddigiek választ adtak erre a kérdésünkre is. Jézus nem csak feltámadt a halálból, hanem itt maradt közöttünk az Eucharisztiában, Testével és Vérével táplál minket, hogy bírjuk az élet zarándokútját. Éppen ezért a húsvéti idő a legalkalmasabb arra, hogy magunkhoz vegyük egy évben legalább egyszer az Ő Testét, Vérét. Éljünk a Feltámadt Jézus által felkínált lehetőséggel, hogy életünk legyen és bőségben legyen, és földi zarándokutunk végén majd az Ő örök Országába juthassunk

Lengyel Donát OFM