Útközben

21

Sokat gondolkodom azon mostanában, mennyi minden történik a Szentírásban útközben. Azaz elindulás után. Akkor, amikor valaki már lépéseket tett, miközben még nem látja a bizonyosságot. Valamilyen oknál fogva Jézusnak ez gyakori „munkamódszere”. A tíz leprás útközben tisztul meg, nem ott, Jézus előtt. Ugyanígy a százados is útközben szerez tudomást szolgája gyógyulásáról. Jézus az emmauszi tanítványok számára is útközben nyilvánul meg. A kánai menyegzőn a szolgák merítenek a mosdóvízből, ami útközben változik borrá… Sőt, Lázár meggyógyítására sem siet oda az Úr azonnal, ahogy betegségének hírét veszi, hanem később indul el, és hagyja, hogy Márta elébe szaladjon és megvallja: „Tudom, bármit kérsz az Istentől, megadja neked”. Tanítványait, akik egyszerűen elindultak vele az ő szavára, szintén útközben tanítja a legfontosabb igazságokra…

Valahogy így van a mi Urunk velünk is: megvárja, amíg elindulunk, hogy majd utána cselekedjen. Ez a mi elindulásunk – a hit lépése. Az, amikor még nem látom az egész utat, és egyszerűen Isten szavára elindulok. Mint ahogy Ábrahám kiment Háránból (és egyúttal a komfortzónájából), és nem volt semmi más biztosítéka, mint a hite, hogy Isten ígérete egyszer majd valóra válik. Vagy ahogy a vak Bartimeus is mindent feltesz egy lapra – köpenyét (egyetlen vagyontárgyát) is hátrahagyva csatlakozik Jézushoz az úton, abban a hitben, hogy ő meg tudja gyógyítani.

Úgy tűnik, Isten nem azt díjazza, ha szépen mindent kiszámolunk előre, és csak a „gazdaságos”, kockázatmentes lépéseket tesszük meg. Legalábbis a Biblia és a szentek példája mást mutat. Amikor Don Bosco elkezdte építeni a Segítő Szűz Mária bazilikát, néhány rézpénzt nyomott a vállalkozó kezébe – egyelőre ennyi van. Bizonyára sokan felelőtlennek bélyegezték, mint ahogy a többgyerekes szülők is rendszeresen megkapják a „felelőtlen” bélyeget. Hiszen az Evangéliumban is benne van, hogy aki tornyot akar építeni, az kiszámolja előre, hogy lesz-e miből befejeznie! (Lk 14,28)

A Szentírásnak igaza van, ahogy ez lenni szokott. De Don Boscónak és a sokgyerekes szülőknek is. Ők ugyanis nem indultak neki a templom- vagy a családépítésnek a megfelelő tőke nélkül. Csak az ő tőkéjük más volt, mint amire az emberek általában gondolnak. Az ő tőkéjük a bizalom Isten ígéretében. A bizonyosság, hogy ha Ő kér valamit, akkor lehetővé is teszi. Az ember elindul – és Isten ÚTKÖZBEN gondoskodik. Nem fordítva!

Milyen „elindulásokat” kér tőlünk az Isten, hogy majd ÚTKÖZBEN odaálljon mellénk? A szülőktől talán egy újabb gyerek elfogadását. A fiataltól, hogy merjen valahová igent mondani végre, még akkor is, ha az elköteleződés bizony kockázatos vállalkozás. A paptól, hogy a megszokott formák biztonságán túl is merje használni a neki adott papi hatalmat a lelkekért való küzdelemben. Isten egész népétől – klerikusoktól és laikusoktól –, hogy merjenek elindulni egy-egy szolgálatban, ha hívja őket az Úr, akkor is, ha nem érzik magukat elég alkalmasnak vagy méltónak.

Mert Isten először meghív, és aztán útközben tesz alkalmassá. Útközben változtatja borrá a vizünket; útközben, már az osztogatás közben szaporítja meg a mi kevés kenyerünket és halunkat; útközben nyilvánítja ki magát nekünk; útközben tesz „nagy néppé”.

Ha az apostolok nem indultak volna el az öt kenyérrel és a két hallal Jézus szavára, bizonyára észszerűen cselekedtek volna, de sosem tapasztalták volna meg a kenyérszaporítás csodáját. És a kánai menyegző szolgái? Min múlott életüknek és az üdvtörténetnek ez a meghatározó eseménye, csodája? Azon az irracionális döntésen, hogy Jézus és Mária szavára elindulnak a mosdóvízzel a násznagyhoz…

A Te életedben is sokszor ennyin múlik a csoda. Egy döntésen, hogy válaszolsz a hívásra, akkor is, ha teljesen észszerűtlennek tűnik. Mert igazából ilyenkor hagyjuk Istent cselekedni. Amikor az emberi lehetőségeink már kimerültek. Ilyenkor tud megnyilvánulni bennünk „Isten balgasága, ami bölcsebb az embereknél”. A kifogásainkat, hogy van nálunk alkalmasabb ember, nem veszi komolyan. Hiszen ő „azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket.” Ha tudom, hogy magamtól nem vagyok rá képes: annál jobb! Legalább tisztában leszek vele, hogy minden kegyelem…

Ne járjunk úgy, mint a gazdag ifjú, aki szomorúan távozott: a kincsével, de Jézus nélkül. Induljunk el a hívásra, amit mindenki meghall, ha kitartóan hallgatózik befelé és fölfelé, a Szentlélek világosságát kérve. És Isten útközben cselekedni fog.

Popovicsné Palojtay Márta

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here