Vagyok-e valaki? 5. rész

78

A kortársak és a pedagógusok szerepe az énkép fejlődésében

A helyes önértékelésről szóló sorozatunk előző részében a szülők szerepét vizsgáltuk. Most lássuk, hogy az eggyel tágabb környezetben, az iskolában milyen hatások érik a gyerek személyiségét! A sorozat alapját egy szakdolgozat képezi, melyet a szerző Maurice E. Wagner azonos című könyve alapján írt meg.

Ahogy növekszünk, egyre több közösségnek válunk tagjaivá. Vannak játszótársaink, óvodába, iskolába megyünk. Ilyenkor énképünk már rendelkezik alapvető vonásokkal, amelyeket a szüleinkkel való viszonyunk alakított ki bennünk. Új közösségeinkben azonban más emberekkel való kapcsolataink tovább formálják én-identitásunkat. Ha a gyermeknek sok játszótársa van, ha a körülötte élő gyerekek kedvelik őt, szívesen játszanak vele, befogadottság-érzése növekszik, értékes embernek érzi magát, aki fontos környezetének. A gyerekek viszont sokszor kegyetlenek egymáshoz, olyanokat képesek egymás fejéhez vagdosni, ami akár egész életre is meghatározhatja a másik énképét. Persze, a gyerekek nincsenek tudatában annak, hogy milyen hatással vannak egymásra, az, hogy szavaiknak következményeik vannak, csak később derül ki.

Egy lányt általános iskolában fiú osztálytársai sokszor kigúnyoltak egy kis szépséghibája miatt. Szinte mindennap sírva jött haza az iskolából. Édesanyja hiába próbálta vigasztalni, nem tudta meggyőzni ellenkezőjéről, folyamatosan kisebbségi érzés alakult ki benne emiatt. Kialakult benne az a tudat, hogy mások lenézik, elutasítják, hogy csúnya, és ezért őt nem szereti és nem is szeretheti senki. Mindez rányomta bélyegét a fiúkkal való kapcsolatára is. Mivel azok, akik kigúnyolták, fiúk voltak, és abban az időben, amikor kezd fontossá válni a nemi szerep, vagyis, amikor a lányok már igazi nőknek kezdik érezni magukat, ennek az lett a következménye, hogy később félt a fiúktól, félt az elutasítástól, nem tudta, hogyan viselkedjen velük, félt, hogy kinevetik, és ez sok fájdalmat okozott neki. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy kicsit oldódni kezdjen fiútársaságban. Noha később, egy könnyű kozmetikai beavatkozással a testi hibát el lehetett tüntetni, a kirekesztettség tudata továbbra is megmaradt. Továbbra is úgy érzi, hogy senkinek nincs rá szüksége, ő nem kell senkinek, hiszen ő tulajdonképpen egy kis senki, aki méltatlan a szeretetre.

A PEDAGÓGUS SZEREPE

A gyermek énképének fejlődésében nagyon fontos szerepet játszik a nevelő, a tanár. Iskolás korában a gyerek napja egy részét családján kívül tölti, ilyenkor más emberek vannak rá hatással. Sok pedagógus nem ismeri fel felelősségteljes szerepét a gyermek személyiségének fejlődésében. Sokan azt hiszik, hogy feladatuk kimerül a tananyag leadásában, a dolgozat megíratásában és osztályzásában. Nem ismerik fel, hogy egy pedagógus ennél sokkal többre hivatott. A tanárnak feladata, hogy amíg a gyermek iskolában van, szülei helyett irányítsa, elmagyarázza neki, mi a jó és mi a rossz, segítsen megoldani problémáit. Sajnos, kevés pedagógus vállalja magára ezt a szerepet. Ellenkezőleg, egyáltalán nem törődnek a gyerek érzéseivel, indíttatásaival, problémáival, nem foglalkoznak azzal, hogy mi állhat egy-egy tettének vagy szavának hátterében.

Maurice E. Wagner példákat is sorol. “Egy tanár elnevezte egyik kisdiákját, aki fájó füle miatt hosszú, kötött sapkát viselt, kerti törpének. Diáktársai ettől kezdve mind a hét törpe nevét végigpróbálták rajta. A Kukánál megállapodtak, s az rajta is maradt, súlyos kisebbrendűségi komplexust okozva, mely valóban “kukává” tette.

Egy tehetséges gimnáziumi osztálytársamra gondolok. Nyomorékként született, tornából felmentették, de az órákon jelen kellett lennie. A fiú egyszer ott lábatlankodott az öltözőben, s tornatanárunk rákiáltott: Menj innen, te töpörtyű! Vagy másfél évtizeddel később, mint kiváló kutató, többszörösen kitüntetett ember, felakasztotta magát, mert újra és újra megalázták vagy kicsúfolták. Zsebében cédulát találtak, amelyre kuszán, ceruzával ezt írta: Minek éljen egy töpörtyű! Kisebbrendűségi komplexusa ölte meg. S úgy, hogy a nyaka köré abból a tizenöt éves mondatból csavart zsineget.”

A pedagógusnak fel kell ismernie fontos szerepét a gyermek identitásának fejlődésében. Fel kell ismernie, hogy a gyereknek szüksége van az ő segítségére, szüksége van, hogy valaki karját nyújtsa neki és megerősítse, bátorítsa. A pedagógusnak meg kell értenie, hogy nem csak a nyújtott eredményeket és a meglévő tudást kell osztályoznia, hanem az igyekezetet és a befektetett erőfeszítéseket. A gyereknek éreznie kell, hogy munkája nem vész kárba, hogy mégiscsak valamire képes, még akkor is, ha nem tud olyan ragyogó eredményeket felmutatni, mint tehetségesebb társai. Annak, hogy a tanár értékeli a diák igyekezetét, erőfeszítéseit, nem csak írásban (osztályozás) kell megnyilvánulnia, hanem szóban is. Fontos, hogy a tanár megdicsérje nehezebben tanuló diákját az elért eredményekért – hiszen ő még a legcsekélyebb sikerért is keményen megharcolt -, így bátorítva a további küzdelemre és növelve benne a befogadottság és az alkalmasság érzését. A tanárnak, tehát, a szülők mellett lényeges szerep jut abban, hogy a gyermekben egészséges, a valóságnak megfelelő énkép alakuljon ki, hogy érezze, hogy szeretik, elfogadják, hogy ő valaki, hogy értékes ember.

Puskás Diána