„Virrasszatok!”

78

Mikor az adventi hajnalok ránk borulnak sejtelmes világukkal, mi rendszerint két dologra emlékezünk: Jézus első eljövetelére kétezer évvel ezelőtt, és második eljövetelére az idők teljességében, vagyis a világ végén. Pedig van Jézusnak egy harmadik eljövetele is, és ez állandó. Állandóan jön ugyanis felénk. Valahogy úgy vagyunk vele, mint mikor a láthatár peremén feltűnő emberi alakot látjuk felénk jönni: előbb egy elmosódott fekete pontot látunk, majd ember formája lesz, azután később kezdjük sejteni mozdulataiból, mintha a barátunk lenne, végül is előtűnik arca, szeme, s egész valója.

Jézus is így jön felénk, a titkok messzeségéből. Először homályos, betűízű ismeret, és csak lassan ér érzékeink fölfogó távolságába, míg mi is elmondhatjuk – persze az örökkévaló- ságban –: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit beszéltünk és kezünk tapintott: az élet igéjét” (1Jn 1,1) birtokoljuk. Jézus állandóan közeledik felénk. Ezért teszi hívei számára állandó kötelezettséggé a virrasztást, a várakozást.

Szent Pál az üdvösség rendjéről, sőt magáról Krisztusról való tudásunkról mondja: „Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is” (1Kor 13,9). És nem egyszer beszél „Krisztus fölfoghatatlan gazdagságáról” (Ef 3,9), „Isten kimondhatatlan ajándékáról” (2Kor 9,15). Miért is „a szülés fájdalmait szenvedem – írja a galatáknak –, míg Krisztus ki nem alakul bennetek” (Gal 4,19). Nekünk is szól ez a figyelmeztetés, de a Zsidóknak írt levélé is: „Tejre van szükségtek, nem szilárd eledelre. Aki tejen él, járatlan az igaz taní- tásban, hiszen még csecsemő” (5,13). Hányunknak ismerete Krisztusról alig éri el a csecsemő- és magzatállapotot! Éppen ezért ennek mindig fejlődnie kell. És minden fejlődési lépés egy új megnyilatkozása Krisztusnak. Hiszen a Dei Verbum mondja: „A kinyilatkoztatás maga Krisztus.”

Hogy mit rejt magában ez a Krisztus, azt megmutatja élete és halála. Hiszen a Feltámadott Jézus ezt a földi életet és halált minden mozzanatában, fogantatásától sírban fekvésének harmadik napjáig lefoglalta és üdvözülésünk szolgá- latába állította. Földi életének minden mozdulásával az üdvösség rendjének egy igazságáról tesz tanúságot és felhív, hogy létünk különböző alakulásaiban mi is azonosuljunk az ő életével. Éppen azért fel kell tudnunk ismerni az Isten Fiát nemcsak a csodákban vagy az értelmi belátásokat adó szónoklataiban, hanem a fogantatás mélységes csendjében, a hordoztatás tehetetlenségében, a názáreti élet hosszú hallgatásában is egészen a halál mozdulatlanságáig és a Hyppokrates-i merevség élettelenségéig. És ezen belül minden kis részlet is utat nyit a Krisztus teljesebb megismerése felé. Például, ha rájövünk, hogy Krisztus nemcsak akkor volt Isten Fia, amikor lecsendesítette a viharzó tengert, hanem akkor is, amikor „a bárka farában egy vánkoson aludt” (Mt 4,38). Lelkünk is hányszor viharos tenger, és szeretnénk a csendességet. De tudni, hinni azt, hogy Jézus a lelkünk mélyén alszik, tehát velünk van. És ő ezt elvárja tőlünk, mint ahogy elvárta tanítványaitól is, különben nem tett volna szemrehányást nekik: „Még mindig nem hisztek?” (uo. 40).

Egy-egy ilyen fölismerés Jézus belépése lelkünk világába, és sarkaiból tudja kimozdítani bensőnknek sokszor hosszú idő óta elrendezetlen létét. Ezért kell megragadnunk Jézus adventi figyelmeztetését: Virrasszatok! Tárjátok szíveteket figyelő várakozásra, hogy karácsonyi örömötök legyen egy-egy fölismerésben. Belon Gellért püspök Ellesett pillanatok c. könyvéből