Az irgalmas Isten

„Isten legfőbb tulajdonsága az irgalom” – jelenti ki Jézus Szent Fausztina nővérnek – és rajta keresztül nekünk is – egy látomásban. Mi viszont a Hozzá fűződő kapcsolatunkban gyakran éppen ezt felejtjük el. Isten számos tulajdonságát sokkal inkább figyelembe vesszük. Ő az Igazságos Bíró, a Mindenható, mindent látó („Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!”), minket szigorúan megfigyelő, és a rosszért meg is büntető Isten.

Való igaz: Isten mindenható, Isten igazságos. Olyannyira az, hogy éppen azért kellett Jézusnak meghalnia, hogy eleget tegyen az igazságosság követelményének – a bűn büntetésért kiált. De éppen ez a kereszthalál a bizonyíték, hogy Isten irgalmassága mindenek fölött való. Hogy minket menthessen, a büntetést Jézus szenvedte el helyettünk. Akkor hát miért nem érezzük át és örvendezünk azon, hogy ilyen mérhetetlenül szerető, irgalmas Atyánk van? Ennek egyik első oka valószínűleg a szüleinkről kialakult képünk. Ha valakinek az édesapja, édesanyja örökösen elvárásokat fogalmazott meg, feltételekhez kötötte a szeretetét, nehezen tudja elhinni, hogy a Mennyi Atya akkor is szereti őt, ha hibázik, sőt, bűnt követ el. Pedig Isten az ő szeretetét NEM KÖTI SEMMILYEN FELTÉTELHEZ. Jézus „előbb szeretett minket”. Nem azt mondta, hogy „na, majd ha megjavultok és megérdemlitek, elmegyek, és megváltalak titeket”. Akkor halt meg értünk, „amikor még bűnösök voltunk.”

Három éven át tanítgatja az igazságra a tanítványokat és a népet, de nagyrészt értetlenségbe ütközik, sokszor még az apostolok körében is. Egyre világosabbá válik számára, hogy nem marad más hátra, meg kell halnia értük. Ő végtelenül igaz és igazságos volt, de végül mégiscsak az irgalmasság cselekedete: értünk való halála az, amivel megváltott minket. Egész nyilvános működése erről szól: „Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megmentsem.” A bűnösöket, akikkel találkozik, sem ledorongolja, megtérésük sokkal inkább Jézus személyiségének varázsa, a belőle feléjük sugárzó szeretet és elfogadás eredménye. A házasságtörő asszonyt nem ítéli el (bárcsak mi se tennénk másokkal!), hanem megmenti, és szelíden figyelmezteti, hogy többé már ne vétkezzen. Zakeusnak sem a bűneit sorolja fel tételesen (ahogy mi szeretjük, legalább magunkban, számon tartani mások vétkeit), hanem barátságáról biztosítja azzal, hogy nála akar ebédelni.

Ennek a szeretetnek a vakító fényében aztán világosan látszik, mi a nem helyénvaló, és ebből már természetesen következik a bűnbánat, a megtérés. Ugyanígy a feltámadás után sem azzal kezdi Jézus, hogy „ti gyáva kukacok, elfutottatok a kereszt alól, pedig nem ezt ígértétek” – hanem feladatot ad nekik, küldi őket. Péternek sem rója fel a háromszori megtagadást, hanem (milyen finomsága a megbocsátásnak!) lehetőséget ad neki, hogy az háromszor biztosíthassa őt szeretetéről.

Miért vannak akkor mégis az életünkben azok az események, amikről sokan így fogalmaznak: „Megbüntetett az Isten!”? Sokszor nem könnyű, talán nem is lehet erre válaszolni, a szenvedés misztérium, titok. De két dolgot azért érdemes megfontolni.

Az egyik, hogy amit isteni büntetésként fogunk fel, az számos esetben egyszerűen a bűn következménye, legyen szó a saját vagy a mások bűnéről. Egy egész egyszerű példa: ha valaki évtizedeken át erősen dohányzik, és aztán tüdőrákot kap, az nyilvánvalóan nem Isten büntetése, hanem logikus következmény. De, ahogy megvan a „szentek egyezsége”, úgy megvan a bűnösöké is, ami azt jelenti, hogy a körülöttem élő emberek bűnei hatással vannak az életemre, mint ahogy az én bűneim is az övékre. A szeretetlen családokban élő vagy elvált szülők által nevelt gyerekek szenvednek: a szüleik bűnét szenvedik. Akik talán még az ő szüleikét, meg a nagyszüleikét.

Azt gondolom, hogy erről szól az Ószövetségben említett többedízigleni büntetés. (Egyébként van rá mód, hogy ebből a sorból kilépjen az ember!) De már ott is megjelenik az irgalom előbbrevalósága: „Azoknak vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon. De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat.” (Kiv 20,5)

A másik dolog, hogy amit életünkben büntetésnek vélünk, szintén lehet valójában Isten irgalmas cselekedete velünk, ami által lehetővé válik a végső cél: az üdvözülésünk. Hányan számoltak már be arról, hogy egy-egy szenvedés a megtérés, és végső soron sok kegyelem forrásává vált számukra! Csak mi a rövid földi életünket, jólétünket a szemünk előtt tartva gondolkozunk – a fordított végén nézünk a távcsőbe!

Végül még néhány kép az Evangélium irgalmas Istenéről: a tékozló fiú atyja, aki szemrehányás nélkül fogadja haza fiát, a jó pásztor, aki utánamegy az elkóborolt bárányának, az elveszett drachma megtalálása feletti öröm – és lényegében Jézus minden találkozása. Utoljára maradjon egy találós kérdés: Ki az az egyetlen ember, akiről teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a mennybe jutott? Bizony, ez egy rablógyilkos, akit jogosan elítéltek és kivégeztek. Az utolsó pillanatában Jézus irgalmát kéri, és Ő biztosítja arról, hogy „még ma velem leszel a Paradicsomban.”

Még csak a tisztítótűzzel sem fenyegeti. Igen – „Isten legfőbb tulajdonsága az irgalom”. Alleluja!