Kedves szüleink, Isten veletek!

Egidio Santanché gyerekorvos, nagy gyakorlattal rendelkező pszichológus, gyereknevelési problémák szakértője és a Fokoláré közösség tagja, melynek újságjában, az olasz Citta Nuova-ban rendszeresen válaszol az olvasók gyermekneveléssel kapcsolatos kérdéseire. Íme az egyik kérdés és a válasz.

„Néhány nappal ezelőtt egy tévéműsorban a következő kérdést tették fel a nézőknek: „Mit szólnának önök, ha a már érettebb korban lévő gyermekük úgy döntene, elhagyja a családot, hogy ezután egyedül éljen?” Számos egymásnak ellentmondó válasz hangzott el, én pedig meg vagyok zavarodva! Ön szerint igazságos, hogy a gyermekek elhagyják szüleiket azok után, hogy a szülők oly sok áldozatot hoztak értük?”

Sok félreértés, vita és hiba születik abból, hogy nem látjuk világosan, hol vannak a határai a szülők jogainak gyermekeik iránt. Ha valaki gyermekként már egyszer megkapott mindent szüleitől, nem kérheti el azt újra saját gyermekeitől, akiknek majd, ha rájuk kerül a sor, saját gyermekeiknek kell továbbajándékozniuk, amit kaptak, és így tovább. Ha a (nagy)szülők másodszor is kapni szeretnének, unokáikat fosztják meg mindattól, amit azok szüleinek kellene továbbadniuk számukra.

Ha ez világos, világosak a következmények is. Értelmet nyernek azok a gyakran emlegetett, de ritkán megvalósított mondások, mint például: A szülők nem tekinthetik tulajdonuknak, vagy időskorra szóló befektetésnek gyermekeiket, azok csak átmenetileg vannak rájuk bízva. De sok kárt okozott már az a szemrehányó mondat, melyet a levélíró is említ: „Én föláldoztam érted mindent, és te…?”

Mindezzel nem szeretnék a vigasztalan öregotthonok mellett érvelni, mint ahogy a bölcsődékért sem lelkesedtem soha. A gyerekeknek igenis erkölcsi kötelességük, hogy ellássák idős szüleiket, de ezt nem szabad kierőszakolni tőlük, mert az unokák látnák a kárát, akik elsődleges várományosai kell, hogy legyenek a szülők gondoskodásának.

Ha ez mindenkinek világos lenne, eltűnnének azok a magatartásformák, melyek megpróbálják a másikat birtokba venni, és amelyek annyira károsak a fiatalok harmonikus fejlődésére, autonómiájára és kreatív egyéniségére. Milyen sok lány maradt hajadon azért, hogy idősödő szüleinek gondját viselje! De mi lesz, ha ők már nem élnek többé? A gyermekek fejlődésének végső célja, hogy érett módon függetlenné váljanak. Nem támaszkodhatnak többé szüleikre, éppen ellenkezőleg, az ő feladatuk lesz, hogy másokat fenntartsanak. A szülőknek, erőfeszítéseiknek megkoronázásaként, örömmel vegyes izgatottsággal kellene várniuk és kívánniuk, hogy gyermekeik meghódítsák a függetlenség magaslatát. Gondoskodásukat és figyelmüket lassan-lassan visszafogva érhetik el azt, hogy gyermekük elérkezhessen ahhoz az útelágazáshoz, melyet a Szentírás már több ezer évvel ezelőtt kijelölt: „Az ember elhagyja apját, anyját…”

Az „érett” szülők örülnek, ha gyermeküknél a függetlenség, a különbözőség vagy az önmeghatározás megnyilvánulásaival találkoznak. Vannak azonban édesanyák, akik, amikor észreveszik, hogy gyermekük már képes a saját lábán is megállni, úgy érzik, vége a világnak. Ilyenkor összetörten, maguk elé meredve teszik fel a fájdalmas kérdést: Akkor most már semmire sem vagyok jó… ?

Ez a sajnos nagyon is általános hozzáállás rávilágít egy másik gyakori hibára is. A házastársak közötti kapcsolat sok esetben háttérbe szorul, elfelejtődik a gyermekekkel való törődés miatt, pedig éppen ellenkezőleg kellene történnie, felül kellene, hogy múlja azt. A szülőknek szükségük van egy intim belső életre, mely nem merül ki egyedül a gyerekekkel való törődésben, hanem azzal párhuzamosan növekszik. Csak ebben a bensőséges kapcsolatban találhatják meg azt az erőt és gazdagságot, mellyel gyermekeik felé fordulhatnak. A gyerekek túlságosan gyakran rabolnak el szüleiktől igazságtalanul időt beszélgetéssel, odabújással, csak azért, hogy kaphassanak. Máskor meg, ami sokkal rosszabb, felesleges, túlzott gondoskodást erőszakolnak ki, ami visszafogja normális fejlődésüket, így felnőve is tulajdonképpen éretlen, hisztis gyerekek maradnak.

Ha a szülők minden erejüket gyermekeik nevelésébe ölik bele, anélkül, hogy emellett egymás közötti kölcsönös szeretetüket is növelnék, természetes, hogy amikor a gyerekek elhagyják őket, úgy érzik, minden összeomlott. Ha viszont egymás között ők is növekedtek, lelkileg tovább mélyíthetik és gazdagíthatják a köztük lévő kapcsolatot. Befejezve gyermekeik nevelésének sziszifuszi munkáját, a jól megérdemelt pihenés idején több időt és figyelmet szentelhetnek kapcsolatuknak. Sok minden lesz, amit megnövekedett szeretetükben még ajándékozhatnak és mondhatnak egymásnak. Így valóban nélkülözhetetlenné válhatnak majd unokáik számára. A háttérből kísérhetik őket a szüleikkel való legteljesebb egyetértésben, beavatkozás és kritika nélkül.