Amikor eljön az igazság Lelke,
ő elvezet majd titeket a teljes
igazságra… ” (Jn 16,13b)
Isten úgy alkotta meg az embert, hogy egészen a haláláig tökéletesedjen a szeretetben, s mindennap tegyen egy lépést a krisztusi nagykorúság felé. Földi ittlétünk egyrészt nem tart örökké, s így mondhatjuk átmenetinek, másrészt – ha növekedésről van szó – vannak célok kitűzve elénk. Ami ugyanis növekszik, idővel valamivé át is alakul. A növekedés, átalakulás (vagy mondhatnánk formálódásnak is) szervesen hozzátartozik az ember életéhez. Ezek nélkül nem lenne teljes az életünk, s Isten terve sem menne végbe, amit az ember számára célul tűzött ki. Isten terve pedig az ember részesítése az örök életben.
Az Isten felé vezető úton azonban nem kell egyedül járnunk, hanem Jézus ígérete alapján a Szentlélek segít bennünket, sőt, nélküle hinni sem tudnánk abban az örömhírben, amit Jézus hozott számunkra. Szent János evangéliumának egyik legszebb része az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszéde. Ebből való a fent olvasható idézet is, mely két dolgot is magában foglal. Isten elküldi az „igazság Lelkét”, hogy velünk legyen, mutassa az utat, mely Istenhez vezet. Emellett ott van a tény, hogy a teljes igazságra vezet el. Kérdés azonban, hogy elfogadjuk-e azt, amit Isten mond teljes igazságként? S ha elfogadjuk, mellette döntünk-e, vagy elintézzük egy kézlegyintéssel, mondván, hogy miért pont én foglalkozzak ezzel a dologgal, amikor megvan a saját magam baja is. Isten örömhíre döntés elé állít, s aki igennel válaszol erre a „kérdésre”, elkötelezi magát Isten ügye mellett. Minden tettünkben a Szentlélek segít minket, és működik közre, amikor Isten ügyéért dolgozunk.
Jézus búcsúbeszédében apostolaihoz szólt, vagyis egy szűk csoporthoz, a barátaihoz, s ezeket az apostolokat egy nem mindennapi életre hívta meg. Sokat küszködtek emiatt, s eleinte nem is értették, mit is akar tőlük Jézus. Amikor pedig megkapták a Szentlelke!, szinte azonnal elkezdtek beszélni az Örömhírről. Mindenki, aki Istentől ilyen nem mindennapi feladatot kapott, egész életét erre áldozza. Minden pap és szerzetes ezt a küldetést éli meg, amikor IGEN-nel válaszol Isten hívására. Szépen fejezi ki ezt a IGEN-t az elköteleződés szavunk: mintha egy láthatatlan kötéllel hozzáerősítenénk magunkat, hogy ne csak szavainkon, hanem tetteinken keresztül is kitűnjön, kinek a szolgái vagyunk.
Az apostolok Pünkösd napján értették meg valójában, mit is jelentenek Jézusnak nemcsak ezen szavai, hanem minden, amit mondott nekik. A Szentlélek tette őket erre képessé és alkalmassá. Ma is, amikor egy fiatalember érzi szíve mélyén Jézus hívó hangját, nem érti vagy alkalmatlannak érzi magát, esetleg vissza is utasítja először. S csak később, mikor átimádkozza a hivatás kérdését, tud dönteni, hogy mindent otthagy Istenért, ami eddig volt vagy amit egyébként tervezett, vagy úgy határoz, hogy nem papként vagy szerzetesként, de akarja Isten ügyét szolgálni. Azt azonban nem feledhetjük, hogy az Örömhírről minden kereszténynek tanúságot kell tennie. Kérve a Szentlélek segítségét élünk a világban Isten gabonájaként, ami látszólag értelmetlennek, érthetetlennek vagy megtehetetlennek tűnik. Ekkor azonban emlékezzünk Jézus szavaira; a gabonaszem akkor hoz termést, ha elhal (lásd: Jn 12,24).
Az igazság Lelke tehát része és együttlakója életünknek. Nem hagyhatjuk ki a mindennapokból, az egyszerű és fontos döntéseink egyikéből sem. Jézus üzenete ugyanis nemcsak az apostoloknak szól, nemcsak a zsidóknak, nemcsak a bűnösöknek, nemcsak a szegényeknek: minden embernek, aki él és mozog ezen az Istentől előre eltervezett és megalkotott világban, így az elkötelezettség minden ember életének velejárója, mely feladatot jelent, mégpedig annak a felelősségnek a tudatában, hogy Isten rajtam keresztül is tud működni és üzenni a világnak. Erre tesz képessé a Szentlélek.
Pünkösd ünnepe környékén a püspök kiszolgáltatja az egyes helyeken a bérmálás, vagyis a Krisztusban való nagykorúság szentségét. Érdemes és kell is ilyenkor arra gondolni – legfőképp a bérmálkozóknak -, hogy a Szentlélek napjainkban is várja a Krisztus-hívők elköteleződését. Válaszoljunk rá bátran, s merjük életünket Istenre bízni, arra, aki „elvezet a teljes igazságra.”
Béres István