A jerikói rózsa

„Azért is a szakadt nadrágomat veszem fel ma az iskolába!” – morgott dacosan Elemér, a barna bundás kis nyest, miközben a feje búbján égnek álló tincseit rendezgette. Már attól elfogta a düh, ha a saját nevére gondolt: „Elemér! Hogy adhatták a szüleim éppen ezt a nevet nekem?! Még ha bőregér lennék, akkor igen. De egy komoly nyestfiúnak? Szégyen!”

Dühében az útszélen lévő köveket rugdosta, és belerúgott egy üresnek tűnő csigaházba.

Röptében azonban kiderült, hogy a ház korántsem volt üres. Lakója halk méltatlankodással vette tudomásul, hogy rövid és magasba ívelő útja végén a csalánosban ért földet.

– Ez az, Elemér! – kiáltott kárörömmel Somfordi, a róka. – Úgy látom, mégiscsak jó barátok leszünk. Ez a nyavalyás kis csiga úgyis csak útban lett volna. Nem is értem, hogy merészel ott közlekedni, ahol mi! Én a te helyedben még messzebbre rúgtam volna! – azzal megveregette Elemér vállát, és továbbment.

Elemér úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötögette volna, de valójában alig várta, hogy Somfordi odébbálljon. Gyorsan körülnézett, és mikor úgy gondolta, hogy senki sem látja, beszaladt a csalánosba. Tenyerébe fogta csiga néni házát, és óvatosan visszatette az útra.

– Ugye nem lett semmi baja? – seppegte, majd sietősen továbbszaladt. – Én akkor is lázadó akarok lenni, és nem olyan, mint az a sok jólfésült, nyálas jófiú, anyuci kedvence! Én mindig azt teszem, amit akarok! – igazította meg aztán felálló tincseit, de hirtelen Somfordi jutott az eszébe, és a torka összeszorult. Nem, az ő barátságára vágyott legkevésbé. De a ravaszdi most mégis úgy beszélt hozzá, mintha máris barátok lennének. Vajon miért? Aztán csiga néni hálás tekintete ötlött fel előtte, amikor leporolgatta és visszatette az útra. Jóleső bizsergés járta át a szívét. Olyan, mint amikor a napokban hazatámogatta Töltikét, a kisbárányt, akinek tornaórán megrándult a lába.

– Pedig Méz tanító néni nem is kért meg rá! – motyogta félhangosan. – És a mezei focimeccset is elmulasztottam miatta!

Maga is elcsodálkozott azon, hogy ez egyáltalán nem töltötte el haraggal, sőt még egyfajta elégedettséget is érzett. Mire az iskolába ért, már becsengettek. Méz tanító néni szomorúan nézett rá, amikor benyitott a terembe.

– Elnézést a késésért – dünnyögte Elemér alig hallhatóan, majd a helyére indult. Pillantása találkozott Somfordiéval, aki kaján mosollyal az arcán, cinkosan rákacsintott. Ez talán még a tanító néni tekinteténél is jobban elszomorította. Úgy érezte, most közelebb sodródott valamihez, aminek még a gondolatától is iszonyodott. Miközben azon töprengett, mit tegyen, a tanító néni egy színes dobozt vett elő.

– Különleges ajándékot kaptam a messzi Arábiából. Egy volt tanítványom küldte ezt a rendkívüli virágot – mondta Méz kisasszony, miközben kibontotta a cifra csomagot. A gyerekek izgatottan várakoztak, majd elégedetlen morajlás futott végig a termen.

– De hiszen ez csak egy száraz fűcsomó! – kiabáltak innen is, onnan is.

– Kívülről igen! – mosolyodott el a tanítónő. – A titok a belsejében rejlik. A neve jerikói rózsa. Ha szárazság van, képes akár hosszú évekig is titkolni a benne rejlő csodát. De amikor végre vizet kap, újra életre kel és kivirágzik.

– Hihihi! Ez legalább olyan hihetetlen, mint hogy holnapra Elemér lenyalt frizurával jön az iskolába, és nem késik el! – kiáltotta közbe Somfordi, és ismét Elemérre kacsintott.

Elemér előtt elhomályosult a világ. Amíg a fűcsomóra hulló vízcseppeket nézte, szemébe is könnyek gyűltek. Lelkében pedig komoly elhatározás született. Erről azonban senkinek sem beszélt. Annál nagyobb volt másnap reggel a gyerekek csodálkozása, mikor a terembe lépve Elemért már ott találták, amint égnek álló haját szépen lefésülve, csendben várakozott a becsengetésre. S azon már szinte senki nem csodálkozott, hogy a jerikói rózsa kizöldülve, piros virágokkal hirdette: sosem késő az újjáéledésre.

Katona Marianna
forrás: Új Ember Magazin