A kegyelem tartott meg

A Szent Márton Egyházmegyei Karitász ösztöndíj-programja 2007-től működik Kárpátalján. Célja olyan magyar középiskolát végzett katolikus fiatalok támogatása, akik ukrajnai felsőoktatási intézményben végzik tanulmányaikat, s anyagi lehetőségeik szűkösek, illetve támogatás nélkül nem tudnák befejezni az egyetemet, főiskolát. Az ösztöndíj célja a jövőbeli kárpátaljai magyar katolikus értelmiség segítése, kinevelése.
Az ösztöndíj-programot minden félévben több alapítvány és magánszemély támogatásával tudják meghirdetni. A program fő támogatója a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) győri szervezete által létrehozott Szolgálat – KÉSZ Alapítvány.
Az ösztöndíj-program öttagú bizottsága idén október 23-án harmadszor szervezett az összes eddigi pályázó számára találkozót, amely a beregszászi római katolikus templomban vette kezdetét szentmisével, amelyet Németh Sándor benei plébániai kormányzó celebrált.
A szentmise után a beregszászi plébánia nagytermében folytatódott a program, ahol Dr. Lanczendorfer Erzsébet, a Szolgálat – KÉSZ Alapítvány kuratóriumának volt elnöke – jelenleg tagja – tartott előadást és találkozott a fiatalokkal. A találkozó alatt alkalom nyílt arra, hogy interjút készítsünk vele, amit az alábbiakban olvashatnak.

– Kedves Elnök Asszony, milyen társadalmi tevékenységet folytat Magyarországon a Szolgálat – KÉSZ Alapítvány kuratóriumi tagságán kívül?

– A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége győri szervezetének voltam az elnöke 17 éven keresztül. 2006-ban országgyűlési képviselő lettem, azóta a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) parlamenti frakciójának vagyok a tagja. Be kellett látnom, hogy Budapestről, országgyűlési képviselői munka mellett nem igazán lehet ugyan azzal az energiával és eredményességgel egy civil szervezetet vezetni, ahogyan azt előtte orvosként tettem. Ezért 2009-ben az elnökséget dr. Ottófi Rudolfnénak adtam át; jelenleg a KÉSZ győri szervezetének tiszteletbeli elnöke vagyok. Lemondtam a Szolgálat – KÉSZ Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségéről is, de a kuratórium tagjaként továbbra is segítem az alapítvány munkáját. Erre még jut az „energia-készletemből.”

– Említette, hogy a hiteles keresztény társadalmi tevékenységhez elengedhetetlen a hit. Önben hogyan alakult ki a hit és milyen forrásokból táplálja azt?

Azt szoktam mondani, hogy a szüleim érdeme, hogy keresztény hitvallóvá váltam, de hogy az is maradtam, az külön isteni kegyelem. Nagyon mélyen hívő családban nőttem fel. Erre hadd mondjak el egy példát. Német ajkú családból származom, édesanyám ugyan magyar anyanyelvű volt, de édesapám részéről bajor ősökkel rendelkezem. Mivel 1948-ban főbenjáró bűn volt, ha valaki német anyanyelvűnek vallotta magát – és édesapám az volt –, lakóházunktól kezdve mindenünket elvették 48 órán belül. Én akkor 6 éves voltam. Kitelepítettek minket egy a faluban lévő, félig düledező, elhagyott házba. Szombati nap volt. Vasárnap – ugyanúgy, mint egy héttel azelőtt, mikor még mindenünk megvolt – édesanyám reggel nyolckor ment a kismisére, édesapám tíz órakor velünk, gyerekekkel a nagymisére. Szokás szerint megebédeltünk, délután kettőkor pedig mentünk a litániára. Tehát gyakorlatban tapasztaltam meg a mély istenhitet. Csak felnőtt koromban fogtam fel, hogy csak az istenhit adott a szüleimnek tartást, hiszen minden mást elvettek tőlük. Joggal félhettek volna attól, hogy nem tudnak ennivalót adni három gyereküknek egy hét múlva, de én soha nem éreztem bizonytalanságot bennük, és így csodálatos gyermekkorom volt. Tudták, hogy hajunk szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül. A mély hit mindig velük volt, a legválságosabb időkben is, és ez átjött az én életembe is. Szüleim életpéldájukkal mutatták meg hitvallásukat és keresztényi elkötelezettségüket. Így vallásosságomat illetően mindig világosan és egyértelműen fogalmaztam, és ezt mindenki tudomásul vette, soha nem volt gondom ebből. Magyarországon akkoriban volt támogatott, tiltott és tűrt kategória. Később tudtam meg, hogy én a tűrtbe tartoztam. Hivatásomban, szakmám terén nem ütköztem hátrányokba hitem miatt. Mindig az volt a vágyam, álmom, hogy én gyógyító orvos lehessek. Nem akartam főorvos lenni vagy más rangokra törekedni, hanem kizárólag a betegeket akartam gyógyítani. Azt meg állítólag jól csináltam, és ezt hagyták is nekem. Kegyelemmel körülvett volt az életem.

– Itt Kárpátalján sokan, még a hívők közül is, azt gondolják, hogy az evangelizációs tevékenység kizárólag a pap dolga. Egy mai keresztény fiatalnak mit tanácsolna ahhoz, hogy a megfelelő feladatát megtalálja a társadalmi tevékenység, az evangelizálás, a hitvallás terén?

A világban a papságnak felbecsülhetetlen értéke van. Hatalmas szívfájdalmunk, hogy Magyarországon nagyon kevés a hivatás, és rettenetesen leterheltek a papok. De evangelizálni nem a templomban kell, hisz ott azok vannak, akik eljutottak Jézus igazságára. Azokat az embereket kell evangelizálni – elvinni hozzájuk a tudást, az ismeretet, kezükbe adni a Szentírást –, akik még nem jutottak el az evangéliumi igazságokra. Ha belegondolunk, Urunk Jézus is egyik városból a másikba ment az emberek közé, hogy hirdesse Isten Országát. Nálunk a papságnak biztos nincs energiája, hogy a pasztorális feladatai mellett még beszélgetni is elmenjen az emberekkel. De a világi hívők együtt dolgoznak, tanulnak a nem hívőkkel, és nekik lehetőségük – és egyben feladatuk is – a keresztény értékek ismertetése. Nem erőszakosan, mert azt a szekták teszik, de ha valaki érdeklődik, annak tudni kell elmondani és bemutatni hitünk alapjait.

– A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) parlamenti képviselőjeként hogyan látja, hogy kormánypártként milyen módon szeretne és tudna hozzájárulni a határon túli magyarság támogatásához?

A Kereszténydemokrata Néppárt a magyar politikai palettán az egyetlen világnézeti párt. A feladatunk az, hogy az Egyház társadalmi tanítását képviseljük – megtesszük. A miniszterelnök úr elkötelezett a határon túli magyarsággal kapcsolatban. Nem ördögtől való a magyarság határokon átívelő újraegyesítése, az országhatárok tiszteletben tartásával. Wass Albert erdélyi író egyik őseinkről szóló regényében írta, hogy „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”

– Milyen gondolatokkal jött Kárpátaljára, milyennek látja az itteni fiatalokat, akikkel találkozott? Mit javasolna, tanácsolna nekik?

Igazán nagy örömmel jöttem. Egyszer voltam már Munkácson 1998-ban, a nagy árvíz idején. Mindig elmondom, hogy bár Magyarországot minden oldalról saját nemzete veszi körül, de szívem csücske Kárpátalja. Úgy gondolom, hogy itt különösen sokat szenvedett magyarokról van szó. Nem véletlen, hogy Majnek Antal püspök urat kerestem meg annak idején – akkor még a Szolgálat – KÉSZ Alapítvány elnökeként – azzal, hogy alapítványunk szívesen támogatna kárpátaljai diákokat. Úgy látom, hogy az itteni diákok hasonlítanak rám abban, hogy engem is a kegyelem tartott meg annak idején hívőnek, és nem a tudás. Előadásom célja az volt, hogy felébresszem az igényüket arra, hogy ismerjék meg a hitüket, legyen tudásuk róla. Hiszen felelősen csak azt tudja vállalni az ember, és csak azt utasíthatja el, amiről pontos ismerete van.

Nekünk, felnőtteknek evangelizációs felelősségünk az, hogy képezzük a fiatalokat, és inspiráljuk őket arra, hogy hozzanak létre közösségeket, és adják át a megszerzett ismereteiket kortársaiknak.

Ha sikerülne a plébániákon ifjúsági csoportokat kialakítani, nekik vezető szerepet kellene vállalniuk. Ez felelősséggel jár, de éppen ez a felelősség inspirálná őket arra, hogy ismereteket szerezzenek, hogy tudjanak adni a közösségnek valami többletet, amihez különben nem jutnának hozzá. Az alap persze az Istenbe vetett hit, mely az emberi élet tartóoszlopa.