A mennyország kulcsa – Egy legenda és két történet a rózsafüzérről

439

Mária-legenda

Volt régen az egyik nagyvárosban egy tanuló, akinek mindene megvolt a tanuláshoz, csak éppen a feje volt kissé kemény. Hónapok múltak, de bizony a tudomány sehogy sem ment a fejébe. Egyetlenegy mulatsága volt: fenékig üríteni a világi örömök poharát. De bármennyi haszontalansággal is töltötte az idejét, egy jó szokása megmaradt: mindennap kiment a mezőre, koszorút font a mezei virágokból, és a Boldogságos Szűz szobrára helyezte. Télen pedig a hó és a jég alól is kikapart valami kis zöld füvet, hogy a Szűzanya szobrát ékesítse. Így történt, hogy egy napon megszállta a kegyelem, és kolostorba vonult, és jámbor buzgósággal élt együtt a többi szerzetessel.

Amint egy nap éppen imádkozott, feltűnt előtte a Boldogságos Szent Szűz szobra, és ekkor rémülten jutott eszébe, hogy már hosszú ideje nem vitt koszorút Máriának. Már megfogalmazódott lelkében az elhatározás, hogy inkább otthagyja a kolostort, de minden nap virágot akar vinni a Szent Szűz szobrára. Mikor egy öreg barát meghallotta hangos panaszát, félrevonta egy sarokba, és megkérdezte szomorúságának okát. Az ifjú szerzetes mindent hűségesen elmondott az öregnek, aki aztán azt a tanácsot adta neki, hogy a kötelező zsolozsmákon kívül mondjon el minden nap ötven Üdvözlégy Máriát, és akkor teljesíti régi fogadalmát, mert olyan koszorút fon a Szűzanyának, amelyet jobban szeret rózsák és liliomok koszorújánál.

Az ifjú szerzetes így is tett, és éveken át hódolt Máriának a rózsafüzér-ájtatossággal.

Történt egyszer, hogy nyáron elöljárói parancsára messzire kellett utaznia. Mikor egy erdőn ment keresztül, megfogta szívét a fák zöldje, a virágok ezer színe, az erdei madarak éneke. Leugrott lováról, bement az árnyékos erdőbe, megszállta az áhítat és elimádkozta a rózsafüzérét.

Két útonálló lopakodott utána, mert el akarták rabolni a lovát. Mikor azonban közelebb értek hozzá és meglesték, hogy mit művel, egyszerre csak megpillantották a Boldogságos Szüzet. Csillagos és virágos bársony- és selyemruha volt rajta, amely tündöklött a mennyei fényességben. Oly gyönyörűséges volt, hogy a két útonálló nem tudta levenni róla a szemét.

A Boldogságos Szűz odalépett a baráthoz. Aranykarikát fogott a kezében, olyat, amilyenre koszorút szoktak kötni. És ekkor történt a csoda. Valahányszor a barát elmondott egy Üdvözlégyet, az nyomban rózsává változott, a Szűzanya pedig levette ajkáról, és egyiket a másik után ráfonta ezüst dróttal az aranykarikára. Mire a barát az ötven Üdvözlégyet elmondta, annyi virág volt együtt, hogy teljes lett a rózsafüzér. Most a Szűzanya fejére tette a koszorút. A rablók látták. És ebben a pillanatban eltűnt a mennyei jelenés.

Egyúttal itt volt az ideje, hogy a barát tovább menjen, kijött tehát a sűrűből és fel akart szállni a lovára. Ekkor azonban ott termettek az útonállók és követelték, hogy a köpenyét, ruháját és a lovát azonnal adja oda nekik. A barát hiába kérte őket, hogy kíméljék, mind a két útonálló rárohant. Követelték tőle, hogy mindenekelőtt mondja meg, ki volt az az asszony, aki rózsákat szedett a szájából. A barát megesküdött, hogy semmiféle asszonyt nem látott, és nem tudta elgondolni, hogy mit értenek a rablók a kérdésen. De mikor pontosan elmondták, hogy mi történt, a barát az ötven rózsáról rögtön megismerte, hogy a hölgy csak a Szűzanya lehetett.

– Látjátok – mondta nekik a barát –, én nem láttam őt, csak ti láttátok. Azért történt ez, hogy magatokba szálljatok és abbahagyjátok ezt a gonosz mesterséget!
És ekkor beteljesedett az isteni kegyelem munkája: a két rabló leborult a barát lábaihoz, és mind a kettő könnyezve kérte, hogy tisztítsa meg eddigi bűneiktől.
A barát magával vitte őket a kolostorba, ahol aztán halálukig istenes életet éltek.

A rózsafüzér imádkozásával a Szűzanyát köszöntjük. Az alábbi két történet is tanúskodik arról, milyen ereje van ennek az imáinak.

Súlyos operáció után a főorvos külön figyelmeztette az ügyeletes orvost, hogy nagy fájdalmai lesznek az asszonynak, de mozdulatlanul kell feküdnie. Ha roham jelentkezik, azonnal adjanak neki fájdalomcsillapítót.

Éjszaka a beteg csöndben volt. A főorvos meglepődötten kérdezte tőle, hogyan telt az éjszaka.

– Köszönöm, főorvos úr – volt a felelet –, eltelt az is. Már sokkal jobban vagyok.
– Fájdalma nem volt?
– Volt – mondta halkan –, de nem figyeltem rá. – És mintegy magyarázatképpen megmozdította kezében a rózsafüzért.
A főorvos egy pillanatig elgondolkozott, majd a többi orvoshoz fordult és szárazon megkérdezte:
– Nos, kolléga urak? Ehelyett mit tudnának ajánlani?

Amikor I. János Pál pápa még velencei pátriárka volt, a velencei San Lorenzo kórházban odalépett egy síró asszony betegágyához és megkérdezte:
– Mi bántja?
– Azért sírok, mert érzem, nem sok van hátra. Félek is, mert egész életemben kerestem, de máig sem találtam még meg a mennyország kulcsát.
A pátriárka a zsebébe nyúlt, és rózsafüzérét a beteg asszony kezébe tette:
– Íme, itt van a mennyország kulcsa.