Advent – a történelem „áldott állapota”

Egyszer Balatonszéplakon megkérdeztem egy megszállott horgásztól, tulajdonképpen mi a jó ebben a sportban, hiszen ahogy elnézem, napok óta csak a botot fogja a kezében. Az öreg nevetett és azt válaszolta: a várakozás, uram. A várakozás! Nekem egy mázsa ponty nem ér annyit, mint az az egy darab, amelyre hetek óta vadászhatok.

Lakatos Sándor, a Parasztok imádkoznak című regényében írja, hogy „aki látott már eget kémlelő parasztot, aki aggódik a termésért, fölfog valamit abból a reményből, ami élteti ezt az embert, imájában már elővételezi, előlegezi az esőt, s így kibírhatóbb a szárazság”.

Amikor én is lelkesen énekelem, hogy az égi magasok harmatozzanak, valahogy a lelkem mélyén már készítgetem az utat a betlehemi örömhöz, készülődésem izgatottsága karácsonyi előleg a szívemben.

Milyen gyönyörű lehetősége nyelvünknek, hogy az új életet hordozó asszonyt, a várandós anyát – bármilyen „terhes” is legyen a szíve alatt hordott magzat súlya, „áldott állapotban” levő asszonynak mondja. Mennyit írhatna ennek a várakozásnak izgalmairól, fájdalmairól és örömeiről egy kismama, ha naplót vezetne ama kilenc hónapról, amely reménységének születéséhez szükséges.

AZ ADVENTI IDŐSZAK

Az advent jelentése: Úrjövet. A jellege kettős: megemlékezés Urunk első eljöveteléről, de ugyanakkor Krisztus történelem végi, második eljövetelének varasa is. Négy adventi vasárnap van. A szentírási olvasmányok az egyes vasárnapokon a következő témákról szólnak: éberség Krisztus varasában (1. vasárnap), megtérésre való felszólítás Keresztelő János prédikációja által (2. vasárnap), az Előfutár tanúságtétele (3. vasárnap), és Jézus születésének hírüladása (4. vasárnap).

Advent liturgikus színe a lila. Ez a szín jelzi, hogy az advent bűnbánati időszaknak is számít. Tisztítsuk meg szívünket bűneinktől, hogy karácsonykor mi is találkozhassunk a világba értünk születő Megváltóval!

AZ ADVENTI IDŐ KÉT RÉSZE

Advent idejét két részre oszthatjuk. Az első rész (december 17-ig) a várakozásról és a készenlétről szól: „ő első eljövetelekor magát megalázva testet öltött, teljesítette a kezdettől fogva neki rendelt küldetést, és megnyitotta számunkra az örök üdvősség útját”. A második rész közvetlenül a karácsonyi készületre hívja fel figyelmünket: „őt előre hirdette a próféták szózata, és kimondhatatlan szeretettel hordozta a Szűzanya, az ő közeledtét jelezte Keresztelő János, majd bizonyságot tett arról, hogy már hozzánk érkezett”.

Takách-Verbényi: Adventtől adventig c. könyvéből

Az adventi idő a történelem „áldott állapotát” idézi föl bennünk. Azt a hatalmas készülődést hozza közénk, amely az ősevangéliumi ígéretektől kezdve ott ég a megváltást várók szívében. Évezredek vajúdását sűrítjük össze ebben a négy hétben, hogy átéljük a reményből élő ember boldogságát.

A várakozás „a reménység iskolája”. Annak megvallása, hogy nem vagyunk elegendők önmagunknak, életünk értelmét saját kis zárt rendszerünkben nem találjuk meg; bennünket Az éltet, Aki majd jön. Adventi ember az, aki mindig nyitott egy nálánál nagyobb titokra.

Hányszor esünk abba a tévedésbe, hogy irigykedünk valakire, mert „annak minden sikerül”, annak egyfolytában „jól megy”. Pogány panaszkodás ez!… Tessék mondani, mi sikerül annak, aki nem várakozik az Istenre??? Talán irigylésre méltó a sorsa? A keresztény a reménység iskolájába jár. Számára a várakozás az a kincs, amely megváltja az időt az egyhangúságtól, a szürkeségtől, hiszen izgalmassá teszi az életet. Csak a jövőnek elkötelezett ember változtathatja meg a világot, s teheti boldogabbá jelenét is. Ki lehet boldogabb? Az, akinek elegendő a „percemberkék dáridója”, vagy az, aki az örökkévalóság igézetében tud élni?

József Attila a Várakozás c. versében egy alvó vár képét idézi elénk, egy kongó termekből álló, magányos kastélyt fest meg. Csak a vers két utolsó sorából „derül ki”, hogy ez a vár mi magunk vagyunk. Létünk lényege ez a „vár”-ság, elhagyatottságunk egyetlen vigasza a várakozás lehet. „Udvaron egy mélyvizű kút, rá-tűz a Nap, habja vakít, s alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

Egyáltalán nem mindegy, hogy csupán valamire, vagy talán Valakire is képesek vagyunk várakozni. Akinek elegendők a dolgok, aki mindig „valami után” lohol, azt elragadja a szerzés ördöge, s állandó rettegésben él.

Mennyivel boldogabb nála az a lány, akiről Koncz Zsuzsa énekel, aki „könnyű kiskabátban” izgatottan sétál egy eszpresszó előtt, lesi az óráját, mert nagyon várja már, hogy megérkezzen az, akit szeret. Bródy János, a dal szövegének szerzője ebből a képből kiindulva mutat rá életünk értelmére: „Én azt gondoltam, hogy az életünk nem más, mint állandó, nyugtalan, örök várakozás, s mikor az ember többé senkit se vár, az mindennek a vége már”.

A várakozás nem a kicsinyesek, hanem a nagyra nőtt szívű emberek boldogsága… Gondoljuk végig: ha egy ember annyira kitágíthatja a szívünket, hogy egész világunkat megváltoztatja, mennyivel óriásibb lehet a világról alkotott képünk (nézetünk), ha maga az Isten szólít ki bennünket magányunk várkastélyából??? Élek az advent boldogságában, a Jézus-várás szépségében, egyetlen napom sem unalmas…

Enzsöl Ellák
Szeretet-hittan c. könyvéből