Aki átöleli bűneink sebét

Sokszor úgy gondoljuk, Istenhez csak úgy beszélhetünk, ha felvesszük a szépen kimosott, kivasalt „vasárnapi szívünket”, és kellőképpen illedelmesen, csak szép, lelki gondolatokat előhozva szólítjuk meg Őt. Összeszedjük magunkat, legalább egy mise erejéig, és elmegyünk a templomba az Úr Jézushoz. De még ott, az Úr színe előtt is takargatjuk a sebeinket, befedjük a szép énünk ruhájával, csak meg ne lássa az Isten a csúnyát, a bűnöset, a szégyellnivalót! Pedig nincs két énünk, egy vasárnapi és a piszkos, csúnya hétköznapi! Istennek meg lehet mondani az igazat. Nem arra vágyik, hogy szép imákat és énekeket adjunk elő neki. Arra vágyik, hogy KAPCSOLATBAN legyen velünk. A kapcsolat feltételezi az őszinteséget és a beszélgetést. Ha szeretek valakit, lehet, hogy idézek neki egy verset, de az együtt töltött időnk nagy részében magamat közlöm vele, ő pedig szintén megosztja velem, amit gondol, érez. Miért lenne ez másképp az Úrral?

Azt hiszem, ha valaki éppen nehézségekkel küzd és alig van életkedve, nyugodtan lehet valahogy így imádkoznia: „Uram, nagyon rosszul érzem magam. Elegem van a piszkálódó munkatársamból és igazából magamból is. Nem tudom jól kezelni a nehéz helyzeteket. Sőt, azt sem értem, Te miért engeded, hogy ennyi rossz történjen velem. Miért nem akadályoztad meg például, hogy az anyám korán meghaljon? Uram, hinni akarok Neked és szeretni akarlak téged, de most olyan nehezen megy!” Biztos vagyok benne, hogy ez az őszinte imádság többet ér az Úr előtt, mint ha az illető szépen elénekli a templomi énekeket látszatra az Úr dicséretére, miközben belül tele van keserűséggel.

Ha arra várunk, hogy eszményi állapotban legyünk, és úgy találkozzunk a Mesterrel, akkor sohasem fogunk találkozni vele. Ismerünk olyanokat, akik azért nem hívnak vendégeket, mert még nem elég csinos, nem elég rendes a ház? Ha tökéletesen kitakarított szívünkbe akarjuk csak beengedni Jézust, akkor nagy a veszélye, hogy mindig kívül marad.

Vagy sokan vagyunk úgy is, hogy hívunk ugyan vendégeket, de csak a szépen kitakarított szobákba engedjük benézni. Van egy sötét szoba vagy sarok, ahová összegyűjtjük a rendetlenséget, a vendéget pedig távol tartjuk onnan. Sokszor ezt tesszük Jézussal is: maradjon csak minél távolabb a szívem „sötét sarkától”! Pedig milyen jó lenne a lelkünk minden szobájába beengedni Őt, hadd vessen fényt a sötét, rendetlen szobára is. A fényénél látjuk, mit kell kezdenünk ezzel a rendetlenséggel. Hiszen Ő „akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk.” Szeretett úgy, ahogy voltunk, és szeret most is úgy, ahogy vagyunk. Nem azzal a feltétellel, hogy MAJD ha elég jó leszek, akkor szeretni fog. MOST, ebben a pillanatban, ebben az állapotomban is elfogad. A baj nem annyira abból van, ha valaki elesett a bűnben. Nagyobb baj, amikor valaki úgy gondolja, hogy nála minden rendben van. Olvastam valahol, hogy a sátán mesterműve nem a részeges hajléktalan vagy az utcalány – hanem az önelégült ember. Emlékszünk az elveszett bárány meg az elveszett drachma történetére? „Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.” Milyen jó nekem az elveszettek közé tartozni, tudni, hogy van még miből megtérnem, és hogy keres és vár engem a Pásztor! Csak aki beismeri, hogy baja van, annak tud segíteni Jézus. Nem az egészségeseket jött gyógyítani, hanem a betegeket.

Aki mindenáron megpróbálja fenntartani a látszatot, hogy ő egészséges, azt hogy gyógyítsa meg a lelkek orvosa? Aki félelemből nem engedi levenni a sebéről a takaró kötést – annak nem lehet megtisztítani, begyógyítani a sebét – sőt, még jobban elgennyesedik! E mögött a félelem mögött valójában az a félelem áll, hogy ha Isten meglátja, milyen is vagyok én igazából, akkor megundorodik tőlem, akkor nem fog tudni szeretni engem. Mennyire félreismerem Istent, ha így gondolkodom! Ilyenkor a „saját képemre és hasonlatosságomra” képzelem el őt. Valójában én magam vagyok az, aki ettől a szennyes önmagamtól undorodik, aki nem tudom elfogadni önmagamnak ezt a rejtegetett, „szerethetetlen” részét. Jézus egészen más! Ő annyira azonosult az emberrel, hogy nincs az a bűn, nincs az a seb, ami őt eltaszítaná, amitől elmenekülne. Éppen ellenkezőleg: Ő megérinti, sőt, átöleli a bennünk lévő bűnös, szen?- nyes, megsebzett és elutasított embert. Nem fordul el, nem fintorog. Csak szeret. Aztán gyengéden megtisztítja a sebeket és azok elkezdenek gyógyulni. Ha hagyjuk.