“Az egyház mindenhol ugyanaz”

195

Indonéz és ghánai misszionáriusok Európában

A minap Budapesten jártam egy missziós rendnél, a verbitáknál. Érdekes és szó szerint színes a rendházuk: az öt földrész közül hármat – Európát, Ázsiát, Afrikát- képviselnek az ottani testvérek. Magyar, indiai, indonéz, Fülöp-szigeteki, ghánai, vietnámi szerzetesek élnek ott, és közösen munkálkodnak a magyar egyház megújulásán. Bennem is – mint gondolom, sok mindenkiben – felmerült a kérdés: miért jönnek ilyen messzire? Otthon talán nincs elég munka, nincs elég rászoruló? Miért gyötrik a hangszálaikat egy ennyire idegen nyelvvel, miért próbálnak meg egy egészen más kultúrába beilleszkedni, itt misszionálni? Hogy tudnak kijönni egymással három földrész képviselői egy rendházban? És egyáltalán: tudunk-e tőlük valamit tanulni?

Hogy választ kapjak kérdéseimre, megkérdeztem közülük kettőt: Fran-siskus Magung atyát, aki Indonéziából, Flores szigetéről jött, és Sebastian Tengan testvért, aki az afrikai Ghánából érkezett.

Szentmise a verbiták
budapesti rendházában
A rendház halijában ülünk le beszélgetni Ferenc atyával és Sebestyén testvérrel, ahogy Magyarországon szólítják őket. A folyosón néha elhalad egy-egy verbita szerzetes – különböző arcszínnel, de egyforma barátsággal mosolyognak felénk. Elsőként Ferenc atyát kérdezzük: mit jelent számára a misszió, mi az értelme napjainkban.

– A misszió küldetést jelent, egyfajta mozgást: valahonnan megyek valahova. Indonéziából Magyarországra, a rendházból a világba. Ami még fontos: a misszió nem csak az egyház egyik küldetése: az egyház maga a misszió.

Hogy miért jöttem Magyarországra? Igen, otthon is lenne munka elég. Manapság azonban más a misszió értelmezése, mint régen. Elsősorban nem azt jelenti, hogy a keresztény országokból elmegyünk a pogány népekhez, és hirdetjük nekik az evangéliumot. A misszió elsősorban párbeszédet jelent. Az ember nem csak adni, hanem kapni is szeretne. A világegyház tagjai vagyunk: mi itt Magyarországon átadjuk azt, amit otthonról hoztunk, tanultunk. Amikor hazamegyünk, otthon is tudunk adni: mesélünk nekik a magyar egyházról, a magyar emberekről.

Ferenc atya Flores szigetén egy magyar pap mellett nőtt fel Mészáros Ferenc verbita atya 45 évvel ezelőtt érkezén a szigetre, és az indonéz népnek szentelte az életét. Vajon volt-e ennek szerepe abban, hogy Magung Ferenc atya Magyarországra került?

– Az örökfogadalom előtt három országot jelölhetünk meg, ahova misszióba szeretnénk kerülni. Engem nagyon érdekeltek a posztkommunista országok, így az egyik ország, melyet megjelöltem, Magyarország volt. Plébánosomnak ebben nem volt szerepe, de szerzetesi nevemet az iránta való tiszteletből választottam: így lettem én is Ferenc.

– Hogyan alakult ki hivatása?

Sebestyén testvér és Ferenc atya

– Ezt megmagyarázni nemigen lehet, szinte észrevétlenül alakul ki a kegyelem érintésével. Gyermekkoromban mindig nagyon nagy élmény volt, amikor a szentmisében a pap felmutatta az Eucharisztiát, miközben az Isten Bárányát imádkoztuk. A missziós hivatás pedig mindig megvolt bennem, hogy máshol is szívesen szolgáljak a világegyházban. 13 éves koromtól kisszemináriumba jártam. Ez nagyon messze volt tőlünk, félévenként egyszer mehettem haza. Itt már elkezdhettem szokni a hosszú távolléteket. Szerzetesként háromévenként látogathatunk haza néhány hónapra.

A kisszemináriumba sokan nem azért mennek, mert papok akarnak lenni, hanem mert ez az egyik legjobb iskola Indonéziában. Akkor még én is csak ezért a szempontért választottam, de mégis ott alakult ki bennem a papi hivatás.

– Ferenc atya derűs, vidám arcáról le lehet olvasni, hogy ez valódi hívás volt, nem csak a “környezet hatása,” Vajon hogy érzi magát Európában, Magyarországon, ahol egészen más a kultúra, a szokások?

– Mielőtt Magyarországra kerültem, hat évet Amerikában tanultam. Azt tapasztalom, hogy itt Budapesten közvetlenebbek az emberek, a magyarok közelebb állnak az indonézekhez, mint az amerikaiak. Pl. ha vendégségben vagyunk, és azt mondjuk, hogy “Na, most már tényleg mennünk kell”, akkor arra legalább félórát még biztosan rá kell számolni, mert indulás közben beszélgetünk még az ajtónál, a kapunál is… Nincs ez másképp Indonéziában sem. Van ott erre egy kifejezésünk is: az, hogy gumióra.

– A rendházban különböző földrészekről, kultúrákból érkezett testvérek laknak együtt. Nem okoz ez nehézségeket?

– Nem, mert odafigyelünk egymásra. A verbiták egyik tanúságtétele az, hogy szeretetben tudnak egy fedél alatt élni, még ha nagyon különböző emberek is.

– Jézus missziós parancsa mindenkire vonatkozik. Mi, világiak hogyan lehetünk missziósok?

– A világiaknak nagyobb lehetőségük van a misszióra, mint nekünk, papoknak. Ti az emberek között vagytok, több helyre eljuttok. Nem olyan feltűnő munka ez, akkor tűnik fel igazán, ha hiányzik. “Ti vagytok a föld sója”. Ha a só ízét veszti, vagyis ha a világiak nem végzik missziós küldetésüket, nagy hiány keletkezik a helyükön. A városmisszió egyik feladata is az volt, hogy kipróbáljuk, mire megyünk együtt.

– Mi a benyomása az európai egyházi légkörről?

– Nekünk talán könnyebb elfogadni a sokszínűséget. Ázsia, Afrika egyháza még fiatal egyház, ezért mi rugalmasabbak vagyunk. Európának mindig nehezebb elfogadnia az újat a régi beidegződések miatt. Az ázsiai egyházakban valahogy minden rugalmasabb.

Indonézia
Magyarországnál hússzor nagyobb területű ország, mely több mint 18 000 szigetből áll. Neve Jndiai szigeteket” jelent. Az Indonéz Köztársaság (Indonézia) (Republik Indonesia) független, demokratikus ország Délkelet-Ázsiában. Fővárosa Jakarta (ejtsd: dzsakarta). A világ negyedik legnépesebb országa (242 millió lakos), egyben a legnépesebb muszlim-többségű ország is, ugyanakkor a katolikusok száma eléri a 6 milliót. Többségük tömbökben él, pl. Flores szigetén a lakosság több mint 90%-a katolikus, míg az egész országra vetítve arányuk csak kb. 4 %.

Az Indonéz Köztársaság a világ legnagyobb szigetországa. 18.100-nál is több sziget alkotja, amelyek közül kb. 6000-en élnek emberek. Szigetei az egyenlítő két oldalán helyezkednek el, így az országnak trópusi éghajlata van. Legnagyobb szigetei: Jáva, a világ egyik legsűrűbben lakott területe, ahol az összlakosság több mint fele lakik, Szumátra, Borneó (Kalimantan), Celebesz, (Sulawesi) és Új-Guinea.
Indonézia tektonikus lemezek törésvonalain helyezkedik el, az ország területe kisebb lemezeken kívül érinti az eurázsiai, az ausztrál, valamint a csendes-óceáni lemezt is. Ennek megfelelelően a vulkanikus tevékenység igen aktív, a földrengések gyakoriak. A szigetekből álló ország számára további veszélyt jelentenek a rengéshullámok által keltett szökőárak is. Különösen pusztító volt a Kraka-tau vulkán 1883-as felrobbanása, valamint a 2004. decemberi földrengés nyomán keletkező szökőárak hatása. Utóbbi csak Indonéziában mintegy 200 000 ember halálát okozta, a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett. (A szökőár túlélőinek egyházmegyénkben is gyűjtöttek.)

– S vajon milyen az indonéz egyház? Ferenc atya előrebocsátja, hogy Indonézia nagyon sokszínű, sok nép, sokféle kultúra létezik benne. Szűkebb hazájára, Flores szigetére vonatkozik az, amit mond.

– Az indonéz egyház laikus egyház – nagyon aktív, nagyon élő egyház. Nem a plébánia a vallási élet központja. Nálunk pl. egy plébánia van, körülötte 17 falu. Vasárnap csak a templomban van szentmise, az egyes falvakban igeliturgia, amit a laikusok tartanak.

A plébánia körül 30-40 családból álló közösségek alakulnak, akik házhoz hívják a papot misézni. A vasárnapi iskolát a fiatalok vezetik, ők foglalkoznak a gyerekekkel. Ha valamiben kifejezetten szükségük van a papra, csak akkor hívják oda. A szentmisén nincs orgona, mert mindenki énekel. Az éneklést a kórus vezeti. Sőt: a kórusod, mert többen vannak, mindenki szeretne részt venni a liturgiában, ezért sokszor beosztják egymás között, a szentmise melyik részében melyikük énekel. A különféle közösségek közül mindig valamelyik felelős a liturgiáért. Ők takarítják ki szombaton a templomot, ők vezetik vasárnap a liturgiát, és így a többi közösség is kedvet kap, hogy legközelebb ő vállalja ezt.

Ferenc atya szentmise közben

Talán azért van ez a lelkesedés, ez az élénk élet, mert fiatal az indonéz egyház. Jelen vannak a laikusok, a fiatalok, mindenkinek van feladata, amire szüksége van az egyház közösségének. Talán emiatt van annyi papi hivatás. Az egyházunk működését igazi csodának érzem. Sebestyén testvért is bevonjuk a beszélgetésbe. Őt a noviciátus után küldték Magyarországra tanulni. Még csak egy éve tanulja a nyelvet, de meglepően gazdag a szókincse. Igyekszünk egyszerű szavakkal kérdezni, és Ferenc atya is besegít neki egy-egy bonyolultabb szónál, figyel rá, mikor kell közbeszólnia. Újabb tanúságtétel a testvérek egymásra figyeléséről. Sebestyén testvérnek azonban ritkán van szüksége segítségre: arcán felragyog a lelkesedés és a mosoly, amikor arról beszél, ami belülről fűti, és amire életét készül feltenni.

– Mit szóltál hozzá, amikor megtudtad, hogy Magyarországra küldenek?

– Semmit.

Mindannyian nevetünk. Szeretnénk azért többet is megtudni.

– Hogyhogy semmit?

– Letettem az engedelmességi fogadalmat. Ha nem engedelmeskedek, minek a fogadalom?

– Melyik a három fogadalom közül – engedelmesség, tisztaság, szegénység – a legnehezebb?

– Erre nem tudok válaszolni. Amikor vállaltam a papi, szerzetesi hivatást, előtte átgondoltam, hogy mivel jár. Ha valamit nem akarok csinálni, akkor nehéz megtenni. De ha vállalom, és akarok szolgálni, akkor nem nehéz.

– Kaptál olyan megjegyzéseket, hogy miért jöttél ide, amikor otthon is lenne mit tenned?

– A magyar nyelvtanfolyamon mondta egy társam: itt nem éhezik senki, minek idejönni, menjek inkább haza. De a papi szolgálat nem az, mint amire sokan gondolnak. Ghánában sok a papi hivatás, csak a verbitáknál évente 15-20 fiatal kezdi el a noviciátust. Ezért máshová is mennek a papjaink, ahol kevesebb a pap, és szükség van rájuk.

– Otthon tehát bőven elég a pap?

– Bőven azért nem, otthon is lenne mit tenniük. De ha máshol kevés a pap, akkor mire várjanak? Mennek és segítenek. Az egyház mindenhol ugyanaz.

– Mi a legnagyobb kívánságod?

– Hogy pappá szenteljenek. Papként szolgálni akarom az embereket, és ha az embereket szolgálom, akkor az Istent is szolgálom.

– Mi volt számodra a legnehezebb Magyarországon?

– A hideg. November végén érkeztem. Mindenki azt mondta, hogy enyhe tél van, én meg úgy fáztam, hogy azt hittem először, sosem fogok tudni itt megszokni. A másik pedig az, hogy meleg vízben kellett fürdeni. Nálunk legfeljebb az öregek, betegek fürdenek meleg vízben, de azt melegíteni kell, a csapból csak hideg folyik.

Sebestyén testvér azóta szépen hozzászokott éghajlatunkhoz. Az interjú alatt mi pulóverben dideregtünk, ő meg rövid ujjú ingben sem fázott. De a hidegen kívül még sok máshoz is hozzá kellett edződnie, ami nagyon más élmény volt neki, mint amit otthon megszokott.

– Először furcsa volt nekem itt a szentmisén, hogy nem látok fiatalokat, és akik jelen vannak, azok sem énekelnek.

A szentmisén nálunk mindenki énekel, ezt a kórus vezeti. A felajánláskor mindenki az oltárhoz vonul tánclépésben, és a kosarakba teszi az adományait. A szentmisének csak ez a része sokszor egy óra hosszat is eltart.

– Az emberek nem türelmetlenek? Nem sietnek?

– Vasárnap nem sietünk. Hová mennénk? Hétfőtől péntekig mindenki dolgozik, a hétvégén pedig csak Istennek szolgálunk. Szombat-vasárnap az üzletek is zárva vannak.

– Milyen gazdasági helyzetben van Ghána?

– Ghána nem mondható szegény országnak. Mindenkinek megvan az alapvető megélhetése, mindenki jár iskolába, mióta ingyenes az alapfokú oktatás. A városokban többet keresnek, a földművesek kevesebbet, de nem éhezik senki.

Mindkettőjüket kérdezgetem a társadalomról, a családokról, a szokásokról. Lassan kialakul egy kép arról, mennyire fontos ezekben a társadalmakban a család és a közösség, milyen sokat számítanak az ünnepségek, szertartások. Indonéziában átlagosan négy gyerek van egy családban, de a több sem ritka. Ghánában átlagosan hat gyerek a jellemző, de ott sem ritka, hogy többen vannak. Sebestyének például kilencen vannak testvérek.

– Európában sokan azért nem vállalnak több gyermeket, még ha szeretnének is, mert a meglévőknek akarnak mindent megadni. Szerinted mi ez a “minden”?

– Gyermekkoromban fizetni kellett az oktatásért, mégis egy kivétellel mind jártunk iskolába, pedig apám falusi földműves volt és nem sokat keresett. A legfontosabb, hogy a gyereknek legyen ruhája, legyen mit ennie, és tanulhasson.

– Nem érezted rosszul magad, hogy más gyerekeknek több jutott, akiknek gazdagabbak voltak a szülei, és nem kellett annyi testvér között osztozni?

– Talán egy kicsit az elején, de elég hamar rájöttem, hogy ez nem lényeges dolog. Ha vizsgára kerül a sor, egyformák vagyunk, a tanulástól függ az eredmény, nem attól, ki jön autóval iskolába és ki gyalog.

A testvéreimmel szerettük egymást, sosem irigykedtünk egymásra, ha a másik kapott valamit. Ez a szeretet máig megmaradt, egyik nővérem itt, Magyarországon is fel szokott hívni, érdeklődik, mi van velem.

Ferenc atyáék haton vannak testvérek. Édesanyja hosszú, súlyos betegsége után született ő is és még három testvére. Ó is azt mondja: ha van ruha, ennivaló, iskolába járhat a gyerek, akkor minden szükséges megvan. Náluk az a szokás, hogy maguk találják ki a játékokat, amit egymástól tanulnak el, és akkor azt élvezettel játssza mindenki. Boltban ritkán vesznek. Karácsonykor, húsvétkor szoktak új ruhát kapni, amit előre várnak és nagyon örülnek neki. Szép, amikor az éjféli misére mindenki az új ruhájában megy. És ez elég.

Családi szokásokról kérdezzük őket: régebben mindkét kontinensen a szülők jelölik ki a gyermekük házastársát. Ez ma már a múlté. Mindketten elmondják, hogy a fiatalok szabadon választanak házastársat maguknak, a szülők egyetlen kikötése, hogy a két család között ne legyen olyan konfliktus, ami megakadályozza, hogy a két család között békés kapcsolat legyen. Mert a házassággal nem csak két fiatal, hanem két család is egyesül.

Ghánában még mindig jellemző a több generáció együttélése. “És az anyósprobléma?” – kérdezzük rögtön, az európai “átokra” gondolva, a mindenbe beleszóló anyósokra, az öregeket magukra hagyó fiatalokra.

Sebestyén elmondja: a fiatalok tisztelik az öregeket, ez kötelezi őket. Viszont az új család önállóságát az idősebb generáció tartja tiszteletben, ezért nem szólnak bele dolgaikba. Alaptörekvés, hogy a családnak békességben kell élnie.

Az indonéz családokban már nem jellemző a több generáció együttélése. Ha a szülők megöregednek, megbetegednek, akkor költöznek a gyerekeikhez. Akad probléma a két generáció között, de a legtöbbször egykét év után megoldódik a dolog, mert kölcsönösen törekednek a békességre, alkalmazkodásra. A család egységéhez ez elengedhetetlen. Ugyanezért a válás is ritka, mert érzik, hogy az nem csak két embert érint, hanem az egész közösséget is megsebzi. Sebestyén testvér elmondja: az Európában oly divatos együttélés, összeköltözés is elég ritka náluk. Sok szép rituálé, ünnepség előzi meg náluk azt, ahogy egy fiatal pár összeházasodik, és egy lakásba költöznek. Ha ez kimarad, mindenki érzi, hogy valami hiányzik.

“Mi a helyzet az öregotthonokkal?” – érdeklődünk. Mindketten nevetnek. Kiderül, hogy mind Indonéziában, mind Ghánában az öregek a gyerekeiknél laknak, ők gondoskodnak róluk. Ha nem élnek, vagy távol laknak a gyerekeik, akkor más családtag fogadja be őket, de olyan nincs, hogy az öregek magukra maradnak. “Nálunk öregotthon csak a papoknak van!” – mondja Sebestyén testvér, Ferenc atya pedig jelzi, hogy náluk is.

A rendház kápolnájában mondott szentmise alatt egyre ez a mondat jár a fejemben: “az egyház mindenütt ugyanaz.” Magyarul, angolul és indiai nyelven hangzanak el a szentmise énekei, számunkra szokatlan módon barna bőrű pap emeli az ég felé a kelyhet felajánláskor, az alleluját tam-tam-dobbal kíséri Sebestyén és Lőrinc testvér, a két ghánai növendék – és mégis, valóban, mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Ugyanaz az ima és ugyanaz a vágyakozás vonz bennünket Istenünk felé, aki ilyen színesnek és különbözőnek gondolt el minket, és így gyönyörködik bennünk. Három földrész gyermekeit kapcsolja össze ezen a szentmisén Istenünk. A modern oltárkép is ezt a sokféleségben összefutó és ragyogó egységet jelképezi.

Ilyen színes az egyházunk – és ennyire ugyanolyanok vagyunk benne.

Pápai Zsuzsanna