Benedek pápától Ferenc pápáig

Izgalmas időszakot él Egyházunk az elmúlt jó egy hónapban, s vele együtt mi is. XVI. Benedek pápa történelmi jelentőségű elhatározásával: lemondásával kezdődött. A pápának ebből a gesztusából és az ezt követő eseményekből mind-mind azt tapasztalhattuk meg: él a Szentlélek, vezeti egyházát, és mindazokat, akik rábízzák magukat. Mindig így van ez, a hétköznapokban, a mi életünkben is, de megerősít minket, hogy ilyenkor látványosan, erőteljesen tapasztaljuk ezt.

Az elmúlt hónap eseményeiről sok kommentár látott napvilágot a sajtóban. Szomorúan láttam, hogy csak igen kis részük tudósított az igazságról, a többi tudatlanságból vagy tájékozatlanságból eredő félremagyarázás, értetlenség, kitaláció volt. Legtöbben egyházunk működését, mozgatórugóját nem képesek megérteni, ezért megpróbálják lerántani a többi, érdekvezérelt szervezet működésének szintjére. Ezért eshetett szó bíborosok közötti lobbiról, pápai „trón”-ról, „hatalomról”, a „siker” eléréséről, bíborosok közti pártokról, esélyesekről és azok küzdelméről… Aki nem tapasztalta meg, olyan nehezen érti meg, hogy Krisztus egyháza a szeretetet, a szolgálatot és az emberek üdvösségre segítését tartja legfőbb feladatának, mivel Krisztus Urunk ezt bízta rá (ránk). Éppen ezért a bíborosok tisztában vannak a pápai hivatal viselésének óriási felelősségével. A pápa felelős az egész világegyházért, a világ minden hívőjéért, a hit terjesztéséért… Ki merne harcolni azért, hogy ezt a felelősséget viselhesse? Álljon itt néhány gondolat az elmúlt időszakkal kapcsolatban – ahogy én láttam és megéltem. Remélem, sokan rá fognak ismerni saját érzéseikre.

Február 11-én – éppen a nagyböjti Új Hajtás befejezésekor – tudtam meg váratlanul a hírt: XVI. Benedek pápa lemondott. Először el sem akartam hinni, utána pedig szomorúság és csalódottság fogott el. Egészen addig, amíg tőle magától nem hallottam a magyarázatot, mert akkor még inkább megnövekedett bennem az iránta való szeretet és tisztelet.

A bíborosokat is meglepte a bejelentés. Sodano bíboros, a testület feje a maga és a többi bíboros nevében ekkor rögtönzött szavakkal fordult a pápához, melyben érezhető volt a megrendültség. Két nap múlva, a hamvazószerdai szentmise végén Tarcisio Bertone bíboros köszöntötte a Szentatyát, megköszönve neki mindent, a hívek pedig szűnni nem akaró tapssal fejezték ki szeretetüket a pápa iránt. Az utolsó általános kihallgatást február 27-én szabad ég alatt kellett megtartani, mert a szokásos 25 ezer helyett kb. 150 ezer ember akart részt venni rajta. A Szentatya nagyon személyes hangvételű beszédben búcsúzott el. Elmondta: hosszú ideig imádkozott és gondolkozott ezen a lépésen, és bizonyossá vált benne, hogy Isten ezt várja tőle az egyház javára.

Hozzátette azonban: mikor valaki igent mond a péteri szolgálatra, megszűnik a magánélete, mindenestül az egyháznak, Isten népe szolgálatának adja magát. Erről nem lehet lemondani – s nem is mond le róla ő sem. Ezután elvonultságban fogja tölteni életét, nem tér vissza a „civil” életbe, hanem imával és kereszthordozással fogja folytatni az egyháznak azt a szolgálatát, amelyre 2005. április 19-én igent mondott.

A búcsútalálkozás az elválás szomorúságával, mégis derűs hangulatban folyt. Az ég is gyönyörű kék és napfényes volt, ami még Rómában is ritkaság télvíz idején. Benedek pápa is felhívta rá a figyelmet. Sokan tartottak különféle nyelvű transzparenseket, melyek felirata ez volt: „Köszönjük!” Eszembe jutott az Osservatore Romanónak, a Vatikán hivatalos újságjának nyolc évvel ezelőtti írása, mely szintén ezt írta, amikor Ratzinger bíboros igent mondott a pápai szolgálatra: „Köszönjük, Szentatya!” Pápai szolgálata végén a világegyház hívei ismételték meg ezt a köszönetet.

Benedek pápa február 28-án helikopteren távozott Castel Gandolfóba. A Vatikán szomszédságában álló ferences rendház tagjai a rendfőnökkel együtt felmásztak a tetőre, onnan intettek búcsút a távozó Szentatyának. Szerte a világon is elbúcsúztak tőle: hálaadó szentmiséket tartottak Benedek pápa személyéért, tanításáért. Sok fiatal is részt vett ezeken az alkalmakon, sőt nem egyszer ők szervezték azokat. A széküresedés nem jó érzés: a szentmiséken nem mondják a pápa nevét (mivel nincs), nem énekeljük a pápai himnuszt, hiszen nem lenne értelme… Most nem kísérte gyász ezt az időszakot, a veszteség mégis érezhető volt. Azonban ahogy az idő telt, izgatni kezdett: milyen pápát ad most nekünk a Szentlélek? A sajtóból megállapíthattam, hogy az újságírók nem bízzák a Szentlélekre a választást, úgy gondolják, hogy ők avatottabban döntenek helyette. Megfogalmazták a kritériumokat, felsorolták az esélyeseket, jól körbejárták a témát. Még Benedek pápa figyelmeztetését is tudni vélték, akinek lemondását indokló szavaiból – szerintük – az is kiderült, hogy fiatalabb pápát javasol… Benedek pápa azonban nem adott tanácsot a Szentléleknek, hanem rábízta a választást, melynek a bíborosok döntésén keresztül kellett érvényre jutnia. Mint mondta, imádkozik a konklávéért, és már előre engedelmességet fogad az új pápának.

Felemelő volt látni a bíborosok eskütételét, a szentmisét a pápaválasztásért, és tudni azt, hogy a Sixtus-kápolna falai között nem csak szavaznak, hanem imádkoznak is azért, hogy felismerjék a Szentlélek döntését az új pápa személyéről. Első este órákig ültem a tévé előtt (összesen fél órát sem szoktam máskor), és rájöttem, hogy én se vagyok logikusabb annál a rengeteg embernél, aki órákig állt a Szent Péter téren, és a fekete füstöt várta. Viszont örvendetes volt, hogy ennyi embert érdekel a pápaválasztás.

Másnap délután még izgalmasabb volt a várakozás – akkor lehetett először fehér füstre számítani, bár legtöbben nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan döntésre jutnak a bíborosok. Amikor elkezdett füstölni a kémény, megállapítottam, hogy ez szürke. De nem… fehér! FEHÉR!!! Akkor már világosan látszott, hogy a kéményből sűrű, fehér füst ömlik. Megválasztották a pápát! Van pápánk!!!

A Szent Péter téren várakozók hangos örömrivalgásban törtek ki, s közben még rengetegen futva indultak a helyszínre. Megszólalt a Szent Péter bazilika nagyharangja, aztán a többi római templom harangja is, s szétvitték az örömhírt: Van pápánk!

Boldogan, de meglepve tanácskoztunk: „Ki lehet az? Kit választhattak meg? Ki lehet az, akinek a személyében ilyen gyorsan egyezségre jutottak a bíborosok?” Érdekes volt arra gondolni, hogy Benedek pápa is figyeli a tévén az eseményeket, és ő is várja, hogy Tauran bíboros kilépjen az erkélyre és kihirdesse, ki is az új pápa. S nem csak ő, hanem még sokan mások is imádkozva várták ezt a pillanatot.

Egy óra telt el. Ezalatt az újonnan megválasztott pápa először négyszemközt maradt Urával szentségimádásban, majd a bíborosok engedelmességi fogadalmat tettek neki. Azután végre mozdult a függöny az erkélyen – amit persze hangos üdvrivalgással fogadott a több százezresre duzzadt tömeg –, és megjelent Tauran bíboros. Először láttam élőben az új pápa kihirdetését (múltkor sajnos épp úton voltam), és azóta is meghat az a felemelő, nagy pillanat, ami akkora ünnep az egyház életében, és így a mi életünkben is. Elhangzottak a szavak: „Annuntio vobis gaudium magnum – habemus papam! Nagy örömet hirdetek nektek – van pápánk!” Hangos örvendezés zúgott fel rá, majd elhangzott a név: „Jorge Mario Bergoglio bíboros, aki a Ferenc nevet vette fel”.

Az örömujjongás most kicsit halkabb volt, mivel a jelenlévők nem tudták, ki lehet ez a bíboros. Nyolc évvel ezelőtt más volt a helyzet: Ratzinger bíboros annyira otthon volt Rómában, az emberek ismerték és szerették, így akkor azonnal kitört a hangos éljenzés. Most előkaptam a bíborosok listáját; az ábécé is alig jutott eszembe, de nagy nehezen végre megtaláltam. Argentin! Dél-amerikai! Szóval a Szentlélek meglepte a népét egy olyan pápával, aki arról a földrészről jött, ahol a legdinamikusabban fejlődik az egyház, és ahol a katolikusoknak majdnem a fele lakik! De ő maga vajon milyen ember lehet?

Aztán megjelent Ferenc pápa is az erkélyen, és akkor már hangosan felcsapott az öröm a térről, s elért hozzá az erkélyig. Nem volt döbbent csend, mint 35 évvel ezelőtt, hanem azonnal elfogadták és befogadták a pápát, még ha addig nem is ismerték őt. A zenekar a himnuszokat játszotta – a pápa közben nézte a népet, az ő népét: csendesen, szeretettel, komolyan és kedvesen. Majd megszólalt: „Kedves testvéreim… Jó estét!” Az emberek minden eddiginél hangosabb örömujjongásban törtek ki, a pápa pedig mosolygott. Úgy tűnt, kicsit zavarban van, mégis határozottan és kedves közvetlenséggel beszélt. „Tudjátok, hogy a konklávé feladata, hogy püspököt válasszon Róma számára. Úgy látszik, bíboros testvéreim a világ végéig mentek, hogy megtalálják. Köszönöm a fogadtatást!” Majd arra kérte a híveket, imádkozzanak együtt XVI.

Benedekért, Róma emeritus püspökéért. Rövid beszéd után, az áldás előtt pedig arra kérte a híveket: imádkozzanak érte, hogy Isten megáldja őt. „Maradjunk csendben és imádkozzunk”. Majd meghajolt, míg az emberek a téren buzgón imádkoztak érte. Megdöbbentően nagy csend lett – arra gondoltam, hogy II. János Pál pápa volt az első, aki a Szent Péter téren összegyűlt rengeteg emberrel kommunikálni kezdett, Ferenc pápa pedig az első, aki az ujjongó tömeget rá tudta venni arra, hogy csendben maradjon. Az áldás után újra kitört az öröm. Ferenc pápa jó éjszakát és jó pihenést kívánt, amit megint nagy tetszéssel fogadtak, és lelkes örömrivalgással viszonoztak. Kezdődik tehát egy új pápaság, és folytatódik Péter szolgálata. Imádkozzunk az új pápáért, hogy mindig Krisztus méltó helytartójaként szolgálja Isten népét, és egyre közelebb vezessen minket Hozzá!