Beszélgetés Povpa Valér ferences testvérrel

Povpa Valér 2006 októberében tette le örökfogadalmát a ferences rendben. A magyarországi tartományhoz tartozik, amely kiterjed Kárpátaljára is. A huszti járásban, Visken született egy cigány család negyedik gyermekeként. Ezúttal vele készítettünk interjút.

– Egy négygyermekes családban születtem Visken, két bátyám és egy nővérem van. A testvéreim szép házas életet élnek a szüleim példáját követve. Gyerekkorom nagyon izgalmas volt, élményekben gazdag. Az általános iskolát a viski ukrán iskolában végeztem, ahol sok barátom volt a magyar gyerekek között, mivel édesanyám náluk dolgozott napszámosként. Otthon is és a testvéreimmel napszámban is sokat dolgoztam, hogy legyen zsebpénzem, mert szüleim hamar ráneveltek arra, hogy dolgozni kell az élethez szükséges dolgokért. Szép, izgalmas gyermekkorom volt, és amennyiben újra előtte állnék, sem kívánhatnék mást vagy különbet.

– Hogyan ismerted meg a vallást, az egyházat?

– Édesanyám tanított imádkozni, vele minden este közösen imádkoztunk kisgyerekkoromban. Temetésekkor, karácsonykor és húsvétkor mindig elmentünk a templomba. Később Viskre érkeztek baptisták. Két éven keresztül nagyon meghatározó volt a velük való kapcsolatom. Tanították, hogy mit jelent az Isten és ember kapcsolata, de ez még sem volt elég számomra, mert valahogyan azt éreztem, nem eléggé világosak az ő elképzeléseik. Ekkoriban ismerkedtem meg Marcsa nénivel, aki Visken segítette a cigányokat, illetve Majnek Antal atyával, aki járt hozzánk hittanórákat tartani. Az ő hitükben megtaláltam azt, amit még édesanyámtól tanultam, és a baptistákban hiányoltam, vagyis a kereszt és a Szűzanya tiszteletét. Így, bár ortodoxnak kereszteltek, a római katolikusokkal kerültem szoros kapcsolatba.

– Hogyan döntötted el, hogy szerzetes leszel?

– Nagy hatással voltak rám Marcsa néni és Antal atya, akik nagyon komoly elköteleződésben éltek közöttünk szegénységben illetve alázatos szolgálatban. Antal atya akkor még nem volt püspök, egyszerű ferences ruhában járt ki hozzánk. Neki köszönhetően ismertem meg igazán a ferenceseket és a ferences lelkiséget. Persze később más rendeket is megismertem. Egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy én is hasonlóan szolgáljak az embereknek, ezért igyekeztem jobban megismerni Szent Ferencet, akit követtek az általam tisztelt emberek, és végül eldöntöttem, hogy ferences akarok lenni.

– Gondolom, roma fiúként más volt a neveltetésed, más kulturális környezetben nőttél fel, mint magyar rendbéli testvéreid. Mennyire érezted ezt a különbséget, amikor a szerzetbe mentél?

– Teljesen igazad van, más környezetben nőttem fel, de ez nem feltétlen kulturális különbözőség, inkább életvitelben vagyunk már csak mások. Azt akarom ezzel mondani, hogy sokat merítettünk, tanultunk a magyaroktól. Nálunk Visken már nem erős a kifejezetten hagyományos cigány kultúra. Persze a nagy és összetartó család, a temetkezési szokások sajátosak, de például: nem beszélünk cigányul, átvettük a magyar étkezési kultúrát, az iskoláztatás igényét, legalábbis sokan, és még sorolhatnám. Ez persze sok esetben sajnálatos, amennyiben a cigány kultúra értékes elemei kopnak el, de sok esetben pedig pozitív abban, hogy egyfajta nyitottság alakult ki a többi, vagy inkább a körülöttünk élő magyarok életvitele felé. Az én családomban legalábbis ez biztosan így alakult.

Inkább előnyöket érzek ebből, mert például az iskolában sokszor méltányolják, hogy hátrányokkal indultam neki a főiskolának, hiszen a cigánytábor lakói nem a könyvolvasásról híresek.

– Mi volt a legnehezebb, amióta a ferenceseknél vagy?

– Az engedelmesség fogadalmának megtartása okoz általában nehézséget, hiszen sok esetben én máshogy látok dolgokat, mint az elöljáróim. Ebbe ennél jobban nem akarok belemenni, mert biztosan igazságtalan is lennék bizonyos esetekben.

– Mi okozta a legnagyobb örömet számodra a szerzetesi hivatásban?

– Amikor az engedelmesség sikerült, illetve azok az esetek, amikor az ebből származó nehézségeimet sikerült jól feldolgozni – ezek örömök.

De ha ki kell emelnem egy kifejezett örömöt, az az volt, amikor örökre elköteleződhettem ebben a rendben, ami azt jelenti, hogy a közösség elfogadott olyannak, amilyen vagyok.

Talán ez az elköteleződés is segítette azt, ami újabb nagy örömöm, amikor a szüleim egyházi házasságot kötöttek. Édesanyám akkor elsőáldozó is lett. Ennél nagyobb örömöm nem volt, amióta szerzetes vagyok.

– Van-e szerzetesneved?

– A kereszteléskor kaptam a Valér nevet, de otthon nem ezen a néven szólítanak, hanem Ályiknak.

– Szeretnél-e Kárpátalján szolgálni és van-e erre lehetőséged?

– Természetesen igen, és lehetőségem is adódik rá minden bizonnyal, ám úgy érzem, még nem vagyok eléggé felkészülve. Remélem, már nem tart sokáig ez a felkészülés.

– Boldog vagy szerzetesként? Megtaláltad, amit kerestél?

– Életem egyik legszebb döntése volt, amikor igent mondtam erre az életre. Boldog vagyok akkor is, ha néha nem könnyű. Bátor kijelentés lenne azt mondani, hogy megtaláltam, amit kerestem, de azt hiszem jó úton vagyok a keresésben még úgy is, hogy néha letérek, és akkor a testvérek segítsége is kell, hogy visszataláljak.

– Miért jó, ha egy mai fiatal elmegy szerzetesnek? Örülnél, ha Kárpátaljáról több roma fiú is jelentkezne hozzátok?

– Csak akkor jó, ha meggyőződik arról, hogy ez az ő útja, vagyis hogy szívesen csinálná. És ha ez megtörtént, akkor érdemes meghozni ezt a döntést, annak ellenére, hogy sokantalán értetlenkednek, mint ahogyan ezt a még hozzám legközelebb álló emberek is tették. Természetesen örülnék, ha a cigányaink közül más is jelentkezne hozzánk. Imádkozom is ezért.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs