Dr. Frank Miklós gyémántmiséje Munkácson

755

Gyémántmisét tartott a munkácsi székesegyházban Dr. Frank Miklós atya, aki Majnek Antal megyéspüspök meghívására érkezett Münchenből, hogy a kárpátaljai hívekkel együtt is megünnepelje pappá szentelésének 60 éves jubileumát.

A szentmise elején Majnek Antal püspök köszöntötte a jubilánst. Miklós atya a szentmise prédikációjában visszaemlékezett eseményekben és tevékenységekben gazdag papi életére; megosztotta a hívekkel az elmúlt évek alatt letisztult gondolatait, s azt az örömét is, hogy az Isten a papi hivatás kegyelmével ajándékozta meg.

A szentmisét Michels Antal váraljai plébánossal együtt mutatta be; az ünnepet a munkácsi székesegyház gyermekkórusa tette énekeivel még szebbé.

Miklós atya a Caritas Internationalis és a Német Karitász vezető munkatársaként, valamint a Magyar Karitász újjászervezőjeként is kapcsolatba került Kárpátaljával; az említett szervezetek jelentős segítséget nyújtottak a hitélet újjáéledéséhez, és az árvizek utáni újjáépítésekhez is.

– Ha jól tudom, Miklós atya 70 évvel ezelőtt járt először Kárpátalján.

– 1939. telén, amikor Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, egy sítáborban voltam Rahón a cserkészekkel. Egy évvel később pedig a piarista gimnázium cserkészcsapatával nyári táborba jöttünk Husztra. Először gyalogtúrára mentünk a hegyekbe. Igazi cserkészteljesítmény volt, nem volt könnyű hátizsákkal hegyet mászni… nagyon élveztük, milyen csodálatosan szép a környék. Husztról aztán nyolcszemélyes csónakokkal ereszkedtünk le a Tiszán Szolnokig. Nagyon kalandos és érdekes hét volt. Legközelebb 1996. januárjában, Majnek püspök úr beiktatásán voltam itt, mint a Magyar Karitász igazgatója. Akkor a Magyar Karitász már lépéseket tett a kárpátaljai lakosság megsegítésére. Hazafelé megálltunk egy vidéki magyar iskolánál, és meg voltam döbbenve, milyen rettenetes helyzetben van az az egyszerű elemi iskola. Most látogatok ide negyedik alkalommal, 60 éves papi jubileumom alkalmából, Majnek Antal püspök atya meghívására.

– Hogyan tekint vissza papsága eddigi éveire?

– Szentelésemtől kezdve egész papi életemet, különösen pedig ezt a szentelési évfordulót feladatnak tekintettem.
Olyan értelemben, hogy a híveknek, főleg a fiatalságnak bemutassam, mit jelent papnak lenni, és hogy milyen jelentősége van annak, hogy az ember az egész életét ilyen módon Isten szolgálatára és a hívek szolgálatára szenteli. Van-e ennek jelentősége egy fiatal ember számára? Elgondolkodik-e rajta? Problémáink vannak manapság a hivatáskérdéssel: kevesen jelentkeznek papnak. Talán ha tudomást szereznek arról, hogy ez egy valódi életforma, élettartalom, amelyre az ember tényleg ráépítheti az életét, s nem kell utána sajnálnia, hogy ilyesmire szánta rá magát, nem lesz frusztrált az élete, hanem beteljesedik – ha ezt meg tudom magyarázni egy fiatalembernek, talán rászánja magát, ha van ilyen irányú érdeklődése. Szükséges lenne, hogy a fiatalok megértsék, miről is van szó. Nem csak arról, hogy az ember nem nősül meg. Ez logikus következménye annak, ha az ember egész életét odaszenteli valaminek. Akkor már nincs ideje, lehetősége arra, hogy egy másik embernek odaadja az életét. A papság teljességet kíván, de ad is az embernek egy olyan élettartalmat, amit máshol nem talál meg. Úgy gondolom, a papság évében ilyen értelme is van egy gyémántmisének.

– Mi vezette el a papi hivatáshoz?

– Egyik indítóoka az volt, hogy az embereket lelkileg segítsem. A másik ok: diákkoromban került vissza Észak- Erdély Magyarországhoz, és egy tanárom beszélt arról, hogy a Partiumban a magyarok folyamatosan elrománosodnak. Nagyon kevés a római katolikus pap, a magyarok ezért a görög katolikus templomokba járnak, ahol románul folyik a szertartás. Ezért, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy pap leszek, arra gondoltam, hogy oda fogok menni, ahol tényleg szükség van papra, és erre szánom az életemet: segítek ezen a területen a magyaroknak megőrizni magyarságukat. Így hát megkerestem a debreceni apostoli kormányzót, akihez a Nagyváradi Egyházmegye magyarországi része tartozott. Nagy örömmel fogadott. 1943 januárjától előbb Szatmáron, majd Nagyváradon tanultam. 1946 őszén a vértanú Scheffler János szatmár-nagyváradi püspök Rómába, egy évvel később pedig Innsbruckba küldött tanulmányaim végzésére. Ott is szenteltek pappá 1950. március 26-án. Onnan nem volt többé lehetőségem hazajönni; így a Nagyváradi Egyházmegyében végül egy napot sem szolgálhattam. De életemet azért végigkísérte a magyarok lelkipásztori szolgálata, ha kicsit másképp is, mint terveztem.
Az életemet nagyon kacskaringós vonalakon írta a Gondviselés, de a vonalak végül mindig egyenesbe torkolltak. Másképp alakult az életem, mint amire fiatal papként számítottam, de azért ez a 60 év olyan lett, hogy úgy gondolom, teljesíteni tudtam egy küldetést. És ez jó érzés; szép ezt tudni.

Az interjút készítette:
Pápai Zsuzsanna

Előző cikkPlébániai majális Rahón
Következő cikkJótékonysági koncert a munkácsi Szent Márton székesegyházban