Egy gyilkos lelkének megmentése

Páter Sigisbert, a fegyház lelkésze elgondolkozva lépked a sötét folyosó- kon. Aggódva gondol a közeli találkozásra. Nem azért csupán, mert ez az első találkozása Arthur Rummlerrel a halálos ítélet kimondása után. Aggodalmának legfőbb oka, hogy eddig makacsul ellenállt a kegyelem hívásának. Semmiképp sem volt hajlandó meggyónni s kibékülni Istennel. De hát mi volt a bűne?

Egy ékszerüzletbe tört be, és agyon- ütötte a 72 esztendős üzlettulajdonost. Miközben a fiókokat ürítgette, rajtakapta a rendőrség, és így börtönbe került. Ezzel ért véget szomorú pályafutása. Már 14 éves korában törvényszék elé állították lopás miatt. Ettől kezdve kisebb-nagyobb lopások következtek, amelyért ötévi börtönbüntetésre ítélték.

Most pedig rablógyilkosságot követett el. Bűnét bevallotta a bíróság előtt, de a bánatnak semmi jelét sem mutatta. Ezért aggódott miatta a lelkiatya. Közben a fegyőr már ki is nyitotta Rummler cellá- ját és beengedte a papot. Legnagyobb meglepetésére a rab egészen megváltozott legutóbbi találkozásuk óta. Mi történhetett? A fogoly szó nélkül egy levelet nyújtott át a lelkiatyának. Névtelen levél, egy asszony írta N. N. aláírással.

Ez állt benne:

„Kedves Rummler barátom! Ritkán olvasok törvényszéki beszámolót a tárgyalásokról. A tiedet, úgy látszik, el kellett olvasnom. Szívemig meghatott az a tény, hogy már gyermekkorodban elveszítetted az édesanyádat. Igen, a te életedben hiányzott az anyai szív és az anyai kéz, azért jutottál ide. Ezért is imádkozom mindennap, hogy Isten engedje meg fölnevelnem gyermekeimet. Egyszerű asszony és édesanya vagyok, aki sokat dolgozom, de nem veszítem el Istenbe vetett bizalmamat. Te azt mondtad a tárgyaláson, hogy nincs Isten.

Kedves barátom, miért ámítod magad? Van Isten, mégpedig irgalmas Isten, aki nem taszítja el magától a megtérő bűnö- söket. Kis Szent Teréz mondotta egyszer: Ha a világ minden bűne az én lelkemet terhelné, akkor sem esnék kétségbe, mert Isten ezt is megbocsá- taná, ha bűnbánatot tartanék… Gondolj tehát elhunyt édesanyádra, aki az örökkévalóságból aggódva szemléli lelked sorsát. Bizonyára örülni fog, ha tékozló fia visszatér az atyai házba. Térj meg, amíg erre megvan az alkalmad. Ha ezt megteszed, jómagad is érezni fogod, milyen nagy öröm és megnyugvás: kibé- külni az Istennel. Ne légy kishitű, és ne vesd el levelemet azzal a megjegyzéssel: egy hisztériás asszony írhat csak ilyesmit! Ez nem igaz! Egy édesanya írta ezt, aki mélyen át tudja érezni azt a fájdalmat, mikor egy gyermek rossz útra téved. Hallgass tehát rám, és akkor még hálás is leszel nekem ezért a levélért.

Nem véletlen az, hogy elolvastam a tárgyalásról szóló beszámolót, és az sem, hogy szinte Isten sugallatára tollat vettem a kezembe. Bízzál Istenben és az Ő végtelen irgalmában. Gondolj az örökkévalóságra! Erre kér téged egy lelked üdvéért aggódó édesanya.”

Így szólt a levél, amely nem maradt eredmény nélkül. Miközben a lelkiatya elolvasta a szívből jövő szavakat, a gyilkos szeméből szüntelen peregtek a könynyek. – Látod, fiam, ez a jó asszony mindent jobban megmondott neked, mint én mondtam volna. Fogadd meg tehát ezeket az intelmeket, melyet édesanyád küldött és intézett hozzád a résztvevő asszony által! Ettől kezdve – írja beszámolójában a lelkiatya – minden idő, melyet Arthur cellájában töltöttem, valóságos fölüdülés volt szá – momra. Mivel meggyőződtem hitbeli tájékozatlanságáról, vittem neki egy katekizmust. Mikor legközelebb fölkerestem, Arthur már az egészet végigolvasta.

– Nos – kérdeztem tőle –, mindent hiszel, ami benne van?

– Mindent – hangzott a válasz.

Először kételkedtem a válasz őszinteségében.

– Hiszen ha olyan sokáig hitetlen voltál, nem lehet egyszerre minden elfogadható az egyház tanításából.

– Megértem Önt – válaszolt Arthur –, de miközben a katekizmust olvastam, visszaemlékeztem azokra a hittanó- rákra, amelyeken az első szentáldozásra készültünk. A plébános atya akkor nagyon kedves volt, és most a katekizmus olvasása közben minden eszembe jutott, amit akkor tanultunk és hittünk.

Lassan elérkezett a kivégzés napja.
Egyik nap hivatták Arthurt és közölték vele, hogy kegyelmi kérvényét visszautasították, és másnap végrehajtják az ítéletet. Kegyelemképpen azonban egy nappal, 24 órával elhalasztják az ítélet végrehajtását. Tőle függ, hogy elfogadja-e ezt a kegyet. Arthur azonban habozás nélkül válaszolta: „Nem!” Az ügyész nemesen gondolkodó ember volt és így válaszolt: „Arthur Rummler, Ön nem fontolta meg válaszát. Gondolja meg, hogy egy nap mégis csak egy nap, és ne utasítsa vissza ezt a kegyelmet.” Arthur azonban újból csak nemmel válaszolt.

Amikor fölkerestem a cellában Arthurt, és én is helytelenítettem a kegy visszautasítását, Arthur így válaszolt:

– Ne gondolja atyám, hogy dacból tettem.

– Akkor miért?

– Atyám, én megöltem egy embert.

Ezt nem tudom jóvátenni. Mikor azonban felkínáltak még egy napot az életből, arra gondoltam: ez a nap még az enyém lehetne. De ha lemondok róla engesztelésül bűneimért, Isten ítélő- széke előtt bizonyára nagyobb irgalmasságra találok. Ezért mondtam nemet.

György Attila A szeretet parancsai c. könyvéből