Egy koncertről másképpen

Karácsonyi koncertet adott a híres Munkácsi Fiúkórus a beregszászi templomban.
A jelenlévők nagy érdeklődéssel és kíváncsian várták, mikor kezdik el az éneküket a kisebb és nagyobb fiúcskák, akik szép sorban bevonultak a templomba és szabályosan felsorakoztak az oltárnál.

Amíg készültek, volt időm megfigyelni a kórustagokat: egyszerű, hétköznapi, aranyos fiúk: volt, aki álmosan volt jelen, volt, aki érdeklődéssel, türelmetlenül várta a fellépést, és volt, aki le nem vette a szemét a karmesterről, mert várta az intését. Kíváncsian vártam, hogy ez a nagy létszámú „focicsapat” mit tud majd előadni hangjával.

És egyszer csak megszólaltak. Olyan összhangban és egységben énekeltek! Gyönyörűen, mint egy angyalkórus! Külön-külön is szépen énekeltek, de közös énekük égig emelte a lelkeket. Gyönyörű szoprán, tenor hangokat hallottam, próbáltam megkeresni, ki a hang gazdája és hihetetlen volt, hogy az a kis szőke kisfiú ott elől a sorban ilyen erős hanggal rendelkezik. Rendkívüli volt az egység és az önfegyelem is! És le nem vették a szemüket a karnagyról…

Ahogy néztem, párhuzamok jutottak eszembe a kórus működése és az életünk működése között.

Azon gondolkodtam, hogy miből születik meg ez az egység, amely megteremti ezt a csodát. Mi ennek a titka?

Ilyenkor mindig ez a mondat jutott az eszembe: és le nem vették a szemüket a karmesterről. Ez lehet a legfontosabb titka az egységnek. Hiszen a karmester tanít, felkészít, int, vezet, irányít. Ha nincs karmester, nincs egységes ének. A karmester intett, ha egy centivel elmozdult egy-egy kisfiú. A karmester intett, ha kezdeni kellett az éneklést, vagy be kellett fejezni. A karmester intett, ha meg kellett hajolni. És mindezt csendben. Csak az tudta követni intéseit, aki le nem vette róla a szemét.

A mi életünk is lehet remekmű. Isten arra hívott meg bennünket, hogy életünkben, másokkal egyesülve, csodát hozzunk létre. Ennek legfontosabb feltétele az, hogy követjük Mesterünket; külön-külön hozzátéve mindazt, amihez tehetségünk van, de mégis együtt, egységben, mert minden tettünk kihatással van mások életére is. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy valami közöset hozunk létre földi életünkkel. Ha megfeledkezünk a Karmesterről, akkor utat tévesztünk, és ezzel nem csak magunknak ártunk, hanem környezetünknek is, hiszen akadályozzuk a közös mű megvalósítását. Akárcsak a kórusban: egy hamisan éneklő tag elcsúfíthatja az egész előadást.

Viszont az is igaz, hogy ha valaki éppen elfáradt, álmos, akkor a kórustagok felkarolják, tovább énekelnek, és nem vehető észre a hiányosság. Így kell lennie az életben is: ha van, aki gyengébb, azt felkarolhatjuk és dolgozunk helyette, amíg erőt gyűjt. Lehet, hogy holnap megfordul a helyzet, és mi leszünk fáradtabbak, akkor majd mi szorulunk segítségre. A lényeg, hogy egységben tudjunk dolgozni.

Ezt az együttműködést ugyanolyan fontos megélni a családokban, a munkahelyen és egyéb közösségekben. Mesterünk mindenhol ugyanaz. Ha látja egységünket, tud velünk „dolgozni”, és így létrehozhatjuk otthonunkban, közösségünkben, városunkban, országunkban az Isten Országát, ami egyben a Béke Szigete.

Bundáné Fehér Rita