Egy száz évvel ezelőtti papszentelés

Húsvét 4. vasárnapján papi hivatásokért imádkozunk. Lapunknak e számában több, a témába vágó cikket is olvashatunk. Most ismerkedjünk meg Boldog XXIII. János pápa gondolataival, melyeket ő maga jegyzett le nyolc évvel azután, hogy 1904. augusztus 10-én pappá szentelték. A százéves szavak ma is elevenen adják vissza a későbbi szentéletű pápa csodaszép, tiszta papi lelkületét.

„Szent Lőrinc boldog ünnepének hajnala köszöntött rám. A Santa Maria in Monte Santo templomban történt felejthetetlen pappászentelésem. A szertartás minden részletére pontosan emlékszem. Amikor a szentelés befejeződött, és letettem a szentelő püspök kezébe az örök hűség esküjét, felpillantottam és megláttam a Szűzanya drága képét, amelyet eddig – megvallom – nem vettem észre. Rám mosolygott az oltártól, és tekintetével a lelki nyugalom, a nagylelkűség, a biztonság édes érzelmét ébresztette bennem, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy nagyon meg van velem elégedve, és mindig pártfogásába vesz.

Legelső feladatom volt, hogy püspökömnek levelet írjak. Néhány szóval elmondtam neki, hogy mit ígértem meg az Úr Jézusnak Mgr. Ceppetelli lábai előtt, s megújítottam neki is ígéretemet: „Engedelmeskedem püspökömnek és tisztelettel leszek iránta.” Írtam aztán szüleimnek, hogy őket is, és az egész családot is részesítsem szívem boldogságában, s kértem őket, hogy velem együtt adjanak hálát a Jó Istennek, és kérjék, tartsa meg bennem mindig a hitet.

Délutánra egyedül voltam gondolataimmal, jófeltételeimmel és papságom szent örömével. Aztán kimentem a városba. Róma elhagyatott sivatagnak tűnt nekem, annyira belemerültem a Jó Isten jelenlétébe. Meglátogattam a legkedvesebb templomokat, kedves szentjeim oltárait és a Szűzanya kegyhelyeit.

Másnap a kedves Vicerektor úr ismét elvitt a Szt. Péter templomba, hogy bemutassam első szentmisémet. Lementem a kriptába az Apostolfejedelem sírjához. Ott már barátaim kis csoportja várakozott. Ó milyen vigasztalás járta át lelkemet a szentmise alatt! A sok érzelem közül, amelyektől túlcsordult a lelkem, különösen arra emlékszem, ami a legjobban megragadott: nagy szeretet az egyházért, Krisztus ügyéért, a pápáért, egész lényem teljes átadása Krisztus és az egyház szolgálatára, Szt. Péter székéhez való hűségesküm és ígéretem és lelkem üdvösségén való fáradhatatlan munka. Szt. Péter sírjánál így szóltam az Úr Jézushoz: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17). Úgy jöttem ki onnan, mintha álmodtam volna.

Dél felé egy újabb nagy öröm várt rám: X. Piusnál kihallgatást nyertem. Térdenállva beszéltem hozzá. Elmondtam neki, milyen boldog vagyok, hogy lábai előtt ismételhetem meg Szent Péter sírja fölött bemutatott első szentmisém alatt kelt érzéseimet. Akkor a pápa lehajolt hozzám, kezét fejemre tette: „Jól van, jól van, fiam… Örülök neki. Imádkozom majd érted, hogy az Úr Jézus különösen is áldja meg jó elhatározásaidat, hogy valóban szíve szerinti pap legyél. Megáldom összes szándékaidat, és mindazokat, akik e napokban veled együtt örülnek.” Megkérdezte, mikor megyek haza családomhoz. „Nagyboldogasszonykor” – feleltem. „Óh – válaszolta – milyen szép ünnep lesz a kis falutokban, a bergamói szép vidéken, és milyen szépen szólnak majd a harangok!” – s mosolyogva továbbment.

Augusztus 13-án a firenzei „Angyali üdvözlet” templomban mutattam be szentmisémet. Ezzel hálafogadalmamat teljesítettem a Szűzanyával szemben, akinek tisztaságomat szenteltem, mielőtt katonai szolgálatra bevonultam. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Sotto il Monte-ban voltam. Ez a nap életem egyik legboldogabb napja volt, de szüleimnek, jótevőimnek is, minden ottlevőnek is. Miért említem meg mindezeket? Azért, hogy e sorok felébresszék bennem újra ígéreteimhez való hűségemet és megköszönjem a Jó Istennek azt a sok jót, amit velem tett, s e sorok tiltakozzanak, ha valaha is hűtlen lennék hozzájuk. S azért is teszem ezt, hogy mindezek segítségével méltóságom magaslatához illően jó pappá lehessek, és soha ne legyek méltatlan az Úr Jézushoz.”