Giuliani Szent Veronika

„Ó bűnnel élők, mindannyian közelítsetek Jézus szívéhez… Ő tárt karokkal vár titeket, hogy átölelhessen” – írja naplójában a szentté avatott kapucinus apáca, akinek életét a szenvedés misztikája határozta meg. Naplója minden oldalán az olvasható, hogy valakit mindig az Úr kegyelmébe ajánlott, áldozatot hozva érte. Az egyház szükségletei és az egész világ megváltásának vágya volt a legfontosabb számára.

Orsola Giuliani 1660. december 27-én született a közép-itáliai Mercatellóban, a család hetedik gyermekeként. Hatéves korában haldokló édesanyja öt leányát Krisztus öt sebének ajánlotta. Ez az édesanyai figyelemfelkeltés nem maradt Veronikában nyomtalanul. Míg más gyermekek játszottak, ő bizalmas kapcsolatban állt az isteni Gyermekkel és a Szűzanyával.

Miután elveszítették édesanyjukat, édesapjukkal Piacenza városába költöztek. Orsolya itt érezte először azt a vágyat, hogy életét Krisztusnak szentelje. Figyelemreméltó nyugtalanság űzte, különös tűz égett benne. A hívás egyre erősebbé vált, és 1716-ban, 17 éves korában – miután egész sor nemesi kérőt elutasított – apja akarata ellenére Cittá di Castellóban belépett a kapucinus szerzetesnők kolostorába. 1678. november 1-jén tett fogadalmat, és életének további részét itt töltötte.

A szerzetesközösségben a Veronika nevet kapta, aminek jelentése: „igaz kép”. Napról napra egyre világosabban megmutatkozott a keresztre feszített Úrhoz nagy részvéttel való kötődése. Nővéri élete során a bűnbánaton, a misztikus élményeken és a külső-belső szenvedéseken keresztül, melyekhez nagyban hozzájárult a közösség meg nem értése is, a szenvedő Krisztus valódi képévé vált, hasonlóan Assisi Szent Ferenchez, aki mintegy ötszáz évvel korábban láthatóan viselte testén az Úr sebhelyeit.

Az Úr Jézus egyre jobban bevonta szenvedésébe. Veronika fején láthatóvá vált a töviskorona nyoma; 36 évesen megkapta az oldalsebet, három-négy hónappal később az Úr többi sebhelyét is. Több mint harminc évig viselte a stigmákat. Hitte, hogy az Úr általa akarja ismét szenvedésére emlékeztetni a világot. Rendi regulájának szigorúsága megviselte gyenge egészségét, és amiatt is szenvedett, hogy belső életének titkait másokkal is meg kell osztania – jezsuita gyóntatója ugyanis megparancsolta neki, hogy vezessen naplót.

XVI. Benedek pápa arra emlékeztetett: „Veronika számos írását ismerheti az utókor: leveleket, önéletrajzi adatokat, verseket, valamint naplóját, amely az egyik legjelentősebb forrásnak számít élete megismeréséhez. Összesen mintegy 22 ezer oldal kézirat maradt meg tőle, amely 34 évnyi munka eredménye. Veronika kézirataiban nincsenek áthúzások, javítások, sem fejezetek vagy egyéb formázási kísérletek. Lelkisége krisztológikus: magába foglalja a krisztusi szeretet megtapasztalásának élményét mint hű és őszinte jegyes, továbbá e szeretet viszonzásának eltökélt, erősen óhajtott vágyát. Ebből az élményből alakult ki Veronikának az Egyház iránti mély szeretete is, amelyért számtalan imádságot és áldozatot vállalt, Krisztushoz hasonlóan, aki önmagát áldozta az emberekért.”

Veronika életének rendkívülisége azonban sokakban gyanút és bizalmatlanságot keltett: valódi-e mindez, vagy csupán színlelt vagy beteges jelenség, netán az ördög kísértése? Leginkább Veronika apátnője kételkedett. Megkísérelték, hogy gyökeres „gyógymóddal” fogjanak ki rajta. Szüntelen fejfájását – az akkori gyakorlat szerint – izzó vassal akarták gyógyítani. Elöljárónője öt éven át kenyéren és vízen böjtöltette. Sebhelyeit egyházi jóváhagyással megalázó és fájdalmas vizsgálatoknak vetették alá. Az esetleges hitbeli tévedések elterjedésének megakadályozása érdekében a legfőbb egyházi hatóság püspökére bízta Veronika felügyeletét. Megfosztották újoncmesternői tisztségétől, a kolostorban gyakorolt szavazati jogától. Nem vehetett részt hétköznap szentmisén, zsolozsmán. Vasárnap csak hátul az ajtó mellett állhatott, szentáldozáshoz nem mehetett. Ötven napra bezárták a betegcellába, megtiltottak számára minden levelezést és nővértársaival való érintkezést. Csak hosszú évek múlva érkezett el a fordulat. A püspök jelentette Rómában a vizsgálatok eredményét: Veronika hite, engedelmessége kifogástalan, a misztikus jelenségek szakadatlanul folytatódnak. A pápa visszavont minden addigi tilalmat. A nővérek egyhangúlag apátnővé választották. Tizenegy évvel később, 1727-ben halt meg. 1804-ben boldoggá, 1839-ben pedig XVI. Gergely szentté avatta.

„Giuliani Szent Veronika arra hív bennünket, hogy növekedjünk keresztény életünkben, az Úrral való egységben, a másokért való létben – buzdított XVI. Benedek egyik általános kihallgatáson elhangzott tanításában. – Vegyünk részt a keresztre feszített Krisztus fájdalmas szeretetében a bűnösök megváltásáért; emeljük tekintetünket a Mennyek Országára, földi életünk végső céljára, ahol mindannyian együtt, örömben élhetünk Istennel. Az olasz misztikus szent arra hív bennünket, hogy nap mint nap táplálkozzunk a Szentírás tanításából, mely meglágyítja szívünket és irányt ad életünknek. Giuliani Szent Veronika életének utolsó szavai összefoglalják misztikus élményeinek lényegét: «Megtaláltam a Szeretetet, a Szeretet megmutatkozott előttem»” – fejezte be katekézisét XVI. Benedek pápa.

Istenünk, te Szent Veronika szüzet Fiad szenvedéseinek jeleivel csodálatosan kitüntetted. Példájára és közbenjárására add meg nekünk, hogy alázatosan átölelve a keresztet hasonlók legyünk Krisztushoz, hogy dicsőségének megnyilvánulásán szüntelenül örvendezhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.