Magyar Ferenc: Boldogok a tisztaszívűek

1158

„Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent!” ( Mt. 5,8)

Ez még abban az időben történt – az első világháború után –, amikor a falusi emberek így vigasztalgatták egymást: majd csak megfiatalodik a föld a nagy vihar után, s a hét sovány esztendőre hét kövér következik.

Lehet, hogy elvétették a számítást, de azoknak a sovány esztendőknek nem akart vége szakadni. Megcsökkent reményét a legtöbb ember azzal fejelte meg, hogy válogatni kezdett az eladósodás módjaiban. Sokan csak azért incselkedtek a rongyos szűrrel, mert azt tartották, hogy valamirevaló gazdaember nem élhet kamatfizetés nélkül. Az sem volt ritka dolog, amikor egy háromnapos lagziért, hivalkodó perefernumért annyi váltót kellett aláírni, hogy az örömapa már nem is győzte. Segített benne a rokonság is.

A hirtelen való megkopaszodás legbiztosabb módja mégis az volt, ahogyan Bodnárék lerúgták magukról a takarót.

Az ifjabb Bodnár azzal jött meg a fogságból, hogy ő ezentúl se kapának, se kaszának nem köszönget. A világlátott ember fölényével addig rémítgette az öregeket, hogy így lesz, meg úgy lesz, ha nem győződnek bele a könnyűszerrel való tollasodás tervébe, amíg meg nem indult a szódavízgyártás abban a faluban, ahol még a kocsmáros is hajnalban merített suhogó patakvizet ivott, ha szomjas volt.

Hamarosan nagy sajnosságra jutottak, pedig kutyájuk is szódavízen élt.

Az öreg Bodnárnak a végén már csak két nadrágja maradt. Egy katonanadrág, melyben a ház körül foglalatoskodott, meg az ünneplő fekete.

Utóbbival lett meg a baj.

Ebben a fekete nadrágban térdelt az oltár előtt vagy negyven esztendővel arrébb, amikor kimondta, hogy „holtomiglan”. Akkor nagyon komolyra vette ő ezt a szót, de nem úgy a nadrág. Időnap előtt kirepedt a térdén, s már csak egy alkalmas folt segíthetett volna rajta.

Éppen Úrnapja közeledett, s ezen az ünnepen az Úrjézus itt tartja egyik pihenőjét Bodnárék háza előtt. Szép hajlékot csinálnak neki zöld gallyakból. Valóságos kápolnát. A kápolnának már korán reggel készen kell állnia, s úgy illik, hogy a ház gazdája ünneplőben őrizze. Várja és fogadja az égi vendéget.

Lukastérdű nadrágban azonban semmiféle tiszteletadást becsülettel végrevinni nem lehet.

Folt kell az ünneplő nadrágra! Folt, de honnan?

Most tanulták meg, hogy aki a szegény akar lenni, az előbb gyűjtsön magának foltnakvalót!

Egyre szaporodtak a szűkös vacsoraasztal feletti nagy hallgatások, valamint a konyhabéli zsinatolások az asszonyok között. Ifjabb Bodnárné mindig kevesebb sikerrel élesztgette a jóreménység lángját anyósa szívében, mondván: bimbókból lesznek a terebes rózsák.

– Meg is szagolhatod azt a rózsát, ami ebből lesz, lányom! – dohogott a tapasztalt öregasszony.

Már úgy volt, hogy foltnakvalót is kölcsön kell kérni, mert az ünnep közeledett, a nadrág azonban még mindig áhítozott a folt után. Esténkint – ha kialudt az öregember pipája s a szortyogó szerszám már nem tudta lekötni gondolatait, elővette a nadrágot és célirányos sóhajtozásai közé ilyen szavakat szövögetett.

– Hej, haj! Ez már csak így van. Fiatalembernek támasz a feleség, parádé a pálca! Bezzeg megfordul ez az igazság is idő haladtával. Öregnek már pálca a támasza, a feleség meg csak parádé!

Megértette ezt Szülemama, de mitévő legyen? Ott volt ugyan még a kiszolgált ágyterítő, amiben az öreg Bodnár régi iratokat őrzött. Még bíró korából meghagyott marhaleveleket, községi iratokat, hirdetményeket, meg mindenfajta írást, amit egy lelkiismeretes falusi bíró örökbe szokott hagyni a kései egereknek. Az asszonyok már régen eltüzelték volna a sok haszontalan papírost, de öregapa résen állott. Most is ott strázsálta Szülemamát, amíg lenyírta az ágyterítő csücskéből a foltnakvalót, azután áhítattal visszagöngyölte az irományokat.

Mikor a foltvetés elkezdődött, az öreg csak félszemmel nézte a felesége munkáját. A szelíd lámpafénynél nem vehette észre, hogy a fekete nadrágon erősen világít a fakó folt.

Reggel azonban – Úrnapja reggelén –, mikor a szép zöld kápolna már készen állott, csak birtokba kellett venni, öreg Bodnár főkészületes ruháján erősen rikongatott a goromba munka.

Nézegette, tapogatta térdén a nadrágot. Lépegetett benne. Nem tetszett. Egyre mérgesebbre fogta. Így csak nem ülhet ki az egész falu bámuló szeme elé a kápolnához! Szidta a könnyelmű fiát, az ügyetlen feleségét. Mindenkit, akit csak vádolhatott, amiért ők a rangos élet nyergéből így kiestek. Ha nem lett volna éppen Úrnapja és ez a szent hajlék nem állott volna házuk előtt, lett volna ilyen olyan zene-zuna és családi háborúság, hogy az ég is elsetétedett volna a hajdani bíró haragjától! Így csak annyi lett, hogy az ágy sarka alól kirúgta a cipőtakarító szerszámok ládikóját a szoba közepére, levágta magát egy szolgaszékre, fogta a kenőkefét és fekete suviksszal kenegette a szürke foltot. Még fényesítette is, mégsem volt alkalmas a művelet, mert a folt csak leviláglott a fekete nadrágról.

Az Úristennek nagyon tetszhetett Ferenc bácsi igyekezete, mert a reggeli borús időből olyan napfény szabadult ki, hogy csak úgy vakított. A kis kápolna hófehér oltárán szikrát hányt a fény.

Akárhogyan történt is azzal a nadrággal, de most ki kellett ülni a kápolna mellé. Elővette a rózsafüzért, de minduntalan elakadt az imádság csergedező vize. Az a bitang folt nem hagyta nyugton! Végül kitalálta, hogy egymásra teszi a lábát. Keresztbe, ahogyan az urak szokták. Akkor majd nem látszik. Hát nem is látszott. Ha meg a körmenet közeledik, akkor már úgyis letérdel, s attól még úgy sem látszik!

Csakhogy az Úristen gyakorta próbára teszi azoknak az alázatosságát, akiket szeret.

Jó előre térdre ereszkedett, úgy várta a körmenetet. Amint a pap a kápolna elé ért, megállott, mintha valami hiba lenne. A kántor hamar észrevette, hogy mi a baj.

– Ferencbá! … Nem égnek a gyertyák! – suttogta.

Mint a bokorból ugrasztott nyúl, úgy szökött föl az őszhajú ember s már kotorászta elő a gyújtót.

– No, most szégyenít meg a Mindenható. A hiúságomért! Mindenki meglátja a foltot! – morgott magában.

Mikor gyertyagyújtás után kifordult az oltártól, a ministránsok összenéztek és kezüket a szájuk elé emelték. Az énekes gyerekek is lökdösték egymást a könyökükkel. Egyikük oda is mutatott Ferenc bácsi térdére.

Bizonyos volt benne, hogy most már mindenki az ő vikszolt nadrágját mosolyogja. Hátat is fordított a népnek nagy hirtelen, s úgy jött ki a kápolnából, hátrafelé sompolyogva, mint valami elcsapott hoppmester a király trónusától.

Se jobbra, se balra nem mert nézni.

De valahová mégiscsak bújtatnia kellett a tekintetét!

Az oltár felett egy Mária kép függött. A karonülő kicsi Jézus mintha szíves szóval biztatgatta volna.

– Ide tekints, öreg szolgám! Egyet se búsulj amiatt a folt miatt! Látod, én is szegénynek születtem. Patyolat helyett rongyokba takartak a betlehemi istállóban…

Ettől kezdve valami bátorító melegség kezdett terjengeni a szíve körül. Óvatosan csúsztatta lefelé a tekintetét a nadrág szárán. Akkor látja, hogy a folt kivirágzott. Mert amikor letérdelt, a suvickba beleragadt egy marékra való hintett virágszirom.

Mikor néhány esztendő múlva sarokba vágta a csizmát, az volt a kívánsága, hogy ebben a nadrágban temessék el. Legkisebb unokájának meg is vallotta, hogy mit szándékol ő ezzel a foltos nadrággal odaát.

A mennyország udvarán megkeresi majd a karonülő kicsi Jézust és megszólítja.

– No, Jézuskám! Én is itt vagyok már! Megismerhetsz erről a fótról.

– Megismerlek.

– Nahát, ha ott a földön megőriztél a szégyentől az emberek előtt, most se hagyj el!… Takard el irgalmasságod virágszirmaival öreg Bodnár kezedbe adott életének foltjait.

Előző cikkMiről szól a Jézus Szíve tisztelet?
Következő cikkAz Úr az!