Hogy bennem éljen

A szentáldozáshoz járulók sorába lépek. Szeretek a hosszú sor végére állni: messziről, lassan, imádkozva és elmélkedve közeledni Jézushoz, hogy tudatosan és méltón érjek Trónjához. Nem egyszer próbáltam és próbálom megérteni, hogyan lehet elrejtve a megváltásnak műve ebben a parányi kis ostyában. Igyekszem, de most sem tudom felfogni. Talán rossz a megközelítés: a misztériumot nem megérteni, hanem hinni kell. Csak így tudok felkészülni arra, hogy imádhassam Őt, köszönetet mondjak és odaajándékozhassam magam Neki.

Közben rádöbbenek, hogy most Ő hív, Ő a kezdeményező, és azt akarja, hogy egyem meg. Én Őt? A Királyt? Kicsi gyerekeknek szoktuk játékosan mondani, hogy „megeszlek”, amikor nagyon aranyosak, és az ölelés, a puszi már nem elég; leginkább azzal fejeznénk ki a szeretetünket, ha bekapnánk őket. De mi csak viccelünk. Jézus komolyan gondolja, Ő tényleg ezt kínálja. Babits Mihály Eucharistia c. versében ezt így fogalmazta meg:

„[..] Az Istent esszük, mint az ős törzsek
borzongó lagzikon ették-itták királyaik húsát-vérét,
hogy óriás halott királyok ereje szállna mellükbe [..]”

Ahogy közeledek az oltár felé, néhány idős nénit, bácsit magam elé engedek: „Vajon ők is tudják? – Tudják, hiszen lehajtott fejjel, alázatosan az oltár elé állnak és kimondják az „ámen”-t, ezzel azt is kijelentik: „etess minket, Jézusunk, magaddal, mert Nélküled meghalunk.” Olyan szépek ilyenkor az emberek, mintha csak erre a pillanatra születtek volna. Mintha valami titokzatos fény áradna belőlük, mintha a Király ereje tényleg beléjük szállna.

Megáldozom én is. Ölelésre, simogatásra emlékeztet ez a pillanat, pedig valójában annál sokkal többről van szó. Jézus nem csak megsimogat, átölel, hanem odaadja magát nekem, hogy bennem éljen. Azt akarja, hogy haza vigyem, Vele mosogassak, Vele takarítsak, Vele dolgozzak, Vele nevessek, Vele pihenjek, vagyis Vele éljem a mindennapjaimat.

Ki méltó erre? Én biztos nem. Még itt lebeg szemem előtt a sok bűnöm. Nehéz megbocsátanom magamnak azt, hogy egy engem végtelenül szerető mindenható Királyt megbántottam. Bár csak egy alkalom lett volna! De én már közel húsz éve havonta egyszer, ígéretet teszek neki, hogy többé nem bántom meg, és néhány hét múlva újra ott vagyok pirulva a gyóntató-székben. Babits Mihállyal együtt mondhatnám én is:

„Mit ér nekünk a Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk nem részes
s úgy vesszük Őt magunkhoz,
mint ama vadak a tetemet vagy totemet?”

Ám Jézus már nem emlékszik azokra a bűnökre, melyeket őszintén megbántam. Ennyi elegendő, hogy elfelejtse vétkeimet, és méltóvá tegyen a szentáldozásra. Ilyen az igazi szeretet.

Hazamegyek, magammal viszem Őt, hogy Vele éljek. Őrzöm, mint szemem fényét, nem akarom elveszíteni. Most már nehéz elfelejtenem, hogy van Valaki, aki rajong értem, aki alig várja, hogy Vele legyek. Ez még egy embertől is nagyon jól esik, ám ez a Valaki nem akárki, hanem egy Király. Ő nem egy halott király, akinek a húsát az ősi törzsek ették; nem is földi király. Őt nem a világ adja. Ő adja magát a világnak, mert Ő a világ Teremtője és Megváltója.

„[..] de a mi királyunk,
Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem!
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más: ő óriásabb óriás!”

B. Fehér Rita