Imaoldal

742

„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.”
Jn 6, 54-55

„Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre! Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.”
Lk 22,19-20

„Alighogy megérkeztünk, elimádkoztuk az angyal imáját, térdelve, földre szegezett tekintettel. Felkeltünk, hogy megnézzük, mi történik, és láttuk az angyalt, aki bal kezében egy kelyhet tartott. A kehelybe vércseppek folytak egy Ostyából, mely felette lebegett. Az angyal hagyta a kelyhet és az Ostyát a levegőben lebegni, arcra borult mellettünk és háromszor imádkozta a következő imát: „Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, teljes szívemből imádlak és felajánlom Neked Urunk Jézus Krisztus legdrágább Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét, amely a világ összes tabernákulumában jelen van, engesztelésül a szidalmakért, az istenkáromlásért, a közömbösségért, amelyekkel Őt megbántják. Jézus Legszentebb Szívének végtelen érdemeiért és Mária Szeplőtelen Szívének közbenjárására könyörögve kérlek, térítsd meg a szegény bűnösöket!”
Ezután felkelt és újra kezébe vette a kelyhet és az Ostyát. Az Ostyát nekem adta, a kehely tartalmát pedig Jácintának és Ferencnek, hogy megigyák, miközben mondta: „Vegyétek a Testet és igyátok Jézus Krisztus Vérét, melyet oly szörnyen megbántanak a hálátlan emberek. Engeszteljetek az ő gonosz tetteikért és vigasztaljátok Isteneteket.” Ismét földre borult és velünk együtt még háromszor megismételte ezt az imát.”
Lúcia nővér az angyali jelenésről Fatimában

Erdős Renée: Zsoltár

Magamat, íme, zálogul hozom,
A sivár életért, amelyet éltem,
Nélküled, Uram és irgalmad nélkül
Nagy lelki szegénységben.

Ifjan, erőben, a nyár küszöbén –
Nyomor, betegség nem törte meg vállam.
Nem jövök, mint az élet kivetettje,
Tépett koldus-ruhában.

Az élet még virágos asztalát
Felém kínálja hívón, mosolyogva –
Uram, ehetném, mint a többiek,
Ha bennem éhség volna.

De hozott engem egy nagy szomjúság,
Szenvedni vágyom a te szenvedésed!
Szeretném, hogyha megáldana
A Te kiontott véred!

A Te borodra sóvárgom, Uram,
S mit áldott kezed széttört: a kenyérre.
S vágyódom a Te nagy szeretetednek
Rámhulló melegére…

Magamat, íme, zálogul hozom,
A sivár életért, amelyet éltem
Nélküled, Uram és irgalmad nélkül
Nagy lelki szegénységben.

„Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?”
Róm 8,32

Krisztus szava, ami a semmiből létre tudta hozni azt, ami előzőleg nem létezett, ne tudná átváltoztatni a létező dolgokat azzá, amik még nem voltak? Egyáltalán nem kisebb cselekedet megadni a dolgoknak az első természetüket, mint az utóbbit megváltoztatni”.
Szent Ambrus

Vegyétek a kenyeret, törjétek meg; vegyétek a kelyhet, adjatok hálát és adjátok közre… Jézust értünk megtörték, most ő töri meg magát értünk. Éppen ezt kéri tőlünk, hogy adjuk oda magunkat, törjük meg magunkat másokért. Gondoljunk az összes szent, ismert és ismeretlen férfira és nőre is, akik „megtörték” önmagukat, a saját életüket, hogy „enni adjanak” testvéreiknek. Mennyi olyan anya és apa van, akik a családi asztalon megszelt mindennapi kenyérrel együtt saját szívüket is megtörték, hogy felneveljék gyermekeiket, méghozzá jól felneveljék őket! Hány olyan keresztény van, akik felelős polgárként megtörték saját életüket, hogy megvédjék minden ember méltóságát, főként a legszegényebbekét, a peremre szorítottakat és kirekesztetteket. Honnan merítenek erőt mindehhez? Éppen az Eucharisztiából: a feltámadt Úr szeretetének a hatalmából, aki ma is megtöri a kenyeret értünk és megismétli: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Ferenc pápa

Babits Mihály: Eucharisztia

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh, különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe, – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
Ő óriásabb óriás!
Ki két karjával általér

minden családot s törzseket.
Egyik karja az Igazság,
Másik karja a Szeretet…
Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk
nem részes, és úgy vesszük őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket,
amikkel törzs és vér leköt.

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a nap.

Uram, olyan mértékben látogass meg minket, amennyire ebben a Szentségben imádunk… Nincs veszély, hogy túlzásba vihetnénk e Titok tiszteletét, mert ebben a Szentségben benne foglaltatik üdvösségünk teljes misztériuma.
Aquinói Szt. Tamás

Előző cikkEgymás felé áramló lehelet – Vianney Szent János gondolatai az Eucharisztiáról
Következő cikkA kereszt – áldás vagy átok?