Jacques Maritain: A HIT UTJAI

II. Az értelem működésmódja korunkban: a jelenben való megrögzülés

A hit maga misztérium. Az ég ajándéka, melyet azonban mi fogadunk be. Megfigyelhetjük, hogy az a működési mód, amely általában jellemzi az értelmet egy bizonyos korban, afelé tart, ha nem vigyázunk, hogy öntudatlanul visszahasson arra a módra, ahogyan a hitet befogadjuk, arra a belső útra, melyet hitünk bejár. Mielőtt megfogalmaznának bármilyen ateista filozófiát, vagy olykor még olyan filozófiákat is, amelyek azzal dicsekszenek, hogy helyet készítenek a vallás számára, miközben láthatóan inkább elrekesztenek tőle, létezik az értelemnek egyfajta működési módja, amely maga ateista, mert ahelyett, hogy a lét iránti buzgósággal lenne tele, kirekeszti és eltávolítja a létet. Talán ez az oka, hogy az ily módon működő értelemmel szembehelyezkedő Kirkegaard, aki másrészt jól ismerte az ész jogait, a hitben a lélek szétszakításának egyfajta követelését látta, és az értelem felé irányuló örökös kihívást.
De azok a megjegyzések, melyeket figyelmükbe szeretnék ajánlani, kevésbé általánosak, s az értelem jellegzetesen mai működési módjának két tipikus jegyére vonatkoznak. Nem szólok a megismerés filozófiai elméleteiről, ez esetben az idealizmus és az empirizmus lenne témánk két főszereplője. Arról a konkrét módról beszélek, ahogyan számtalan, a kor szokásaitól elbűvölt gondolkodó embernél működni kezd az értelem. S e módnak a megismerés filozófiai elméletei talán csak tükrei. Az értelem használatának ezt a konkrét módját, azt hiszem, két tünet jellemzi, melyeket szabad legyen elneveznem egyrészt értelmi produktivizmusnak, másrészt pedig az igazolás elsőbbségének az igazsággal szemben.
A szóban forgó produktivizmus tárgyai a fogalmak, a fogalmi meghatározások, a jelek és a szimbólumok. Ha megfigyeljük sok kortársunk intellektuális viselkedését, azt mondhatjuk, hogy amennyire csak lehetséges, félreismerjük és elszalasztjuk a passzivitásnak azt a pillanatát, amikor hallgatunk, mielőtt szólnánk, azt a pillanatot, melyben az érzékkel és a tapasztalással megragadott valóság bevésődik az értelembe, mielőtt annak ténylegesen megismert tartalmát a fogalom vagy az idea hordozná. Nemigen érdekel minket más, mint az értelem tevékenységének a fogalmak és ideák gyártását szolgáló termelékenysége. Ennek az az eredménye, hogy mindenek előtt ezek az így gyártott jelek lesznek fontosak, és nem az általuk megnyilvánuló létvalóság. Egyfajta kifejezés-zuhatagban elébe vágunk a dolgoknak. Előretoljuk a megszakítás nélkül gyártott fogalmakat. A legcsekélyebb érintkezésnél egy új fogalom születik, melyet arra használunk, hogy a létadottságból azt ragadjuk meg, ami megvéd minket tőle, ami felment attól, hogy alávessük magunkat neki. Nem törekszünk a látásra, értelmünk nem lát. Megtorpanunk a jeleknél, a megfogalmazásoknál, a következtetések levonásánál. Kiragadunk egy információt a valóságról, ezentúl ez szolgál minket, s ez minden, amire vágyunk. Szó sincs arról, hogy segítségével eljussunk magának a létvalóságnak a szemlélésére. A hőmérőről leolvasom a mai hőmérsékletet: „Kell-e esernyőt vinnem vagy sem?”, de hogy ezzel az ismerettel a meleg mivoltát kutassam, éppen úgy nem érdekel, mint ahogy az a minőség semmiféle zsákmányt nem kínál fel az értelmem számára. Hasonlóképpen: megkapom az értesítést, hogy egyik barátom édesapja meghalt. írok neki egy néhány szavas részvétnyilvánítást, s szó sincs arról, hogy elmerüljek fájdalma szemléletében.
Az értelemnek ez a fajta működése — nevezzük ezt „jelben való rögzülésnek” — nagyon megfelel a fiziko-matematikai tudományoknak, mert ezek a valóságtól csak azt kérik, hogy alapozzák meg azokat a gondolati tárgyakat, amelyekkel ők dolgoznak. De ezen értelmi működésnek semmi köze a filozófiához. Semmi köze a hithez. Ez utóbbi két esetben az értelem működési módjára nem a „jelben való rögzülés”, hanem a „jelzett valósághoz való átmenet” jellemző, ahogyan az a hír, hogy barátom elvesztette édesapját, ez engem valóban a szenvedés szemléléséhez vezet, ahhoz a felismeréshez, hogy barátom fájdalomban él. „A hit – mondja Szent Tamás – nem reked meg a kijelentéseknél, a fogalmi jeleknél, végcélját csak annál a valóságnál leli meg, melyet ezek a jelek, mint eszközök, közvetítenek.” (Sum.II-II.qu.l.a.2.ad2.) Vagyis az önmagát velünk közlő Istenség lényegi misztériumánál.
Valahányszor engedjük, hogy hitünket ez az értelmi produktivizmus táplálja, amelyről az imént beszéltem, félreismerjük a hit mibenlétét. Ilyenkor hitünk arra az útra lép, melyen a modern értelem jár. Vagyis a jelben rögzül, nem halad, illetve oly kevéssé halad, amennyire csak lehetséges, a jelzett valóság felé. S így kikezdi azokat a végtelenül értékes fogalmi jeleket, amelyek a dogmatikai formulákat képezik, melyek által az élő Isten beszél saját magáról a mi nyelvünkön, miközben pontosan ezeknek a szent erényétől és méltóságától függ az isteni valóság hordozása. Mindig voltak olyan keresztények, akik számára annak ismerete, hogy Krisztus megváltotta a világ bűneit, ugyanolyan fogalmi információ, mint az, hogy ma reggel 12° volt a hőmérséklet. Számukra elég a megállapítás, mint ahogyan a hőmérő leolvasása is elég. Sohasem helyezték magukat a megváltás titkának, a Megváltó fájdalmainak jelenlétébe. Soha nem élték át a hit általi megismerés megrendülését, a hályog nem hullott le a szemükről. Azt mondanám, hogy a modern értelem a maga működési módjával megkockáztatja, hogy normálisnak tekintse ezt a fajta előrehaladást a hitben, miközben éppen a hit kiüresítése felé tart.

Fordította és a szerkesztőség rendelkezésére bocsátotta:

Dabóci Mária, Körömről