Jézus él!

Majd kétezer éve már, hogy Jeruzsálem városában dráma játszódott le, egyedüli dráma, melyhez hasonlót soha szem nem látott, fül nem hallott, s emberi értelem fel nem fogott.

Azóta is, évről évre hallatszik a kiáltás, felzendül az ének: Krisztus feltámadott! Azóta is ünneplés folyik, napkelettől napnyugatig, az éjszakákban újra és újra tűz gyullad, s ahogy a fénye terjed, terjed az üzenet: Krisztus feltámadott! Az éneket halljuk, a fényt látjuk, de értjük a hírt? Mit jelent a hír?

Krisztus feltámadott! Jézust, a názáreti prófétát megölték: tömegek hallották elítélését, százak látták kínlódását a kereszten. A végén halálát egy római katona bizonyította azzal, hogy oldalába lándzsát szúrt; vér és víz folyt ki a testéből. De harmadnapon jött a váratlan hír: él a halott! Jézus feltámadott! Ilyen hírnek nincs párja a történelemben. De a legmeglepőbb hír is elveszítheti az erejét: a megszokás megöli a csodálkozást. Közöttünk is ott van ez a veszély. Mivel ezzel a hittel nőttünk fel, ezt ismételtük a hitvallásban, a hír mindennapivá lett, jelentőségét nem vesszük többé észre. Szívünk-lelkünk nem figyel a tartalomra; a dráma nem ragadja meg egész valónkat.

Van-e mód arra, hogy kétezer év távlatából frissen átéljük az eseményeket, részt vegyünk az isteni színjátékban, nem mint megfigyelők, hanem mint élő-érző szereplők? Van-e mód arra, hogy most, ebben a húsvéti időben, a Feltámadott átformálja szívünket, lelkünket?!

Menjünk tehát képzeletben Jeruzsálembe. Ott lehetünk a szomorú szombaton. A város nyugodt. A szenvedélyes tömeg szétszóródott: megkapták, amit akartak. A tanítványok rejtőznek – vagy céltalanul keseregnek. Reményük összeomlott. Három éve azt hitték, hogy megtalálták a Messiást; vele voltak, vándoroltak, egy tálból ettek vele – hallgatták a szavait és várták az ígéret országát.

A Messiás a szombat előtti napon meghalt, megölték. Most fekszik a sírban. Hova lettek az ígéretei?

A hűséges asszonyok, akik követték a Fájdalmak Emberét a kivégzés helyére, a halott testnek tisztességes ellátására készülnek, kenettel, fűszerekkel és tiszta lepellel. Ez minden, amit adni tudnak a Tanítónak, akit tiszteltek, szolgáltak, szerettek.

Szombaton, Jeruzsálemben, a nép ujjongva ünnepli Izrael szabadulását az egyiptomi fogságból. Jézus követői egyedül vannak, szomorúság önti el őket.

Nem nehéz nekünk, ha időben és térben messze is vagyunk tőlük, megérteni Jézus tanítványait: asszonyokat, férfiakat – siralmas bánatukat. Mi is tragikus világban élünk. Az ünnepeink nem gond nélküliek. Háborúk tépik a nemzeteket, nyugtalanság kínozza az embereket. Jézus követői ma is szenvednek – hányszor szóródnak széjjel! A mi reményünk is próbára van téve: néha mintha kihalóban lenne… Mi is kérdezzük: hol van a Megváltó?

De a mi napjainkban is, ma is felzeng a hír: Jézus feltámadott! Mi az, hogy „él a halott”? Ha valaki meghalt, vér és víz folyt az oldalából, életre kelhet újra? Mit jelent, hogy „Halál és élet titokzatos harcban voltak: Az élet ura elesett és meghalt. De a halott feltámadott, Égnek és földnek ura.”

A feltámadás pillanatát emberi szem nem látta. A szót, amely a halottat életre keltette, emberi fül nem hallotta. De jelek voltak az üres sírban. Ha a Feltámadás értelmét keressük, először ezekhez a jelekhez kell fordulnunk. A felkelő nap hatalmát nem az fogja fel legjobban, aki a napba néz, hanem aki figyeli, hogyan kel életre a természet fényben és erőben. Mi történt a sírkertben?

A nagy kő, a határkő, ami a halál világát elzárta az élők országától, nincs többé a helyén. A sír nyitott. Kívül még hajnalodik, de a sírban már fény van. Titokzatos hangok az „ÉLŐ”-ről beszélnek – aki azonban nincs ott. A véres halotti lepel, ami a sebzett testet takarta, ott fekszik tisztán, fehéren, rendben, összehajtva.

Titokzatos jelek a sírban életről beszélnek. A feltámadott ereje és fénye a halotti kamrát megérintette. Mi ez? Új teremtés? Emlékszünk az Írások kezdetére? Isten mondta: „Legyen világosság!” És lett világosság. Most Isten mondta: „Legyen élet!” A természet engedelmeskedett, és a sírból élet fakadt. Ki az, aki parancsol a nagy kőnek, megtöri a sír némaságát, fényt ont a sötétségbe, erőt a gyengeségbe? Ki az, aki életre kelti a halottat? Titokzatos jelek vannak az üres sírban. De nem elég a sírba nézni. Hol vannak Jézus követői? Mit láttak? Mit hallottak? Kivel találkoztak?

Az asszonyok a sírhoz értek, szomorúan, hozva a halottnak szánt keneteket és fűszereket. De ahogy a sírboltba léptek, ismeretlen új világban találták magukat. Új teremtés vette körül őket. Idegenek voltak isteni titkok országában. Testüket-lelküket félelem járta át. Emberi szegénységük isteni gazdagsággal találkozott: időre volt szükség, hogy valamit értsenek belőle. Reszketve kezdték felfogni, hogy kenetre és fűszerre nem volt többé szükség: a halott eltűnt, a sír életről beszélt. Félve, boldogan elfogadták a küldetést: „Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt. … Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába.” Az asszonyok isteni titok hordozójává lettek, remegve és csodálva vitték a hírt Péternek meg a többinek (lásd Mk 16). És a tanítványok?

Két tanítvány, akik reméltek, hogy a názáreti Jézus lesz Izrael szabadítója, tanúi voltak a pénteki eseményeknek. Harmadnap reggel reményvesztetten úton voltak Emmauszba – nehéz szívvel, búsongó arccal. Egy vándorral találkoztak, akinek elmondták bánatukat. Ahogy az útitárs elkezdte nekik az Írásokat magyarázni, a szívük felmelegedett. Meghívták tehát, hogy maradjon velük a szálláson. Az étkezés idejében a vendég kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, nekik adta – s a két tanítvány szeme kinyílt: meglátták, felfogták, megismerték a Feltámadottat.

Új értelemet és új szívet kaptak. Nem ők keresték a Feltámadottat, Jézus ment utánuk – Emmauszba. Hasonló módon történt a többi tanítvánnyal is: Jézus kereste őket.

Jézus visszatért az alvilágból, feltámadott: új útra indult: keresi és gyűjti szétszórt híveit. A Feltámadott földi zarándoklata? Ki hallott még ilyet?

Máriát a sírnál találta. A két tanítványt az emmauszi úton. A félő és rejtőző tizenegy apostolt a városban lepte meg; bezárt ajtó nem volt akadály neki. Később Galileában a tó partján érte el őket; nézte munkájukat, segítette őket, velük étkezett. Végül, utoljára, Sault dobta le lováról a damaszkuszi úton.

Az alázatos Feltámadott visszajött, hogy egybegyűjtse szétszórt híveit. Formálódott a jövő egyháza.

Jézus megjelenései a Feltámadás értelméről beszélnek. Emmanuel, Isten velünk. Azért támadt fel, hogy velünk legyen. Itt van a mi világunkban, nevükön hívja a megtört szívűeket, képességet ad nekik, hogy értsék az Írásokat. Erőt önt beléjük, hogy vigyék a jó hírt a világ végéig.

Nem a tanítványok találták meg a Feltámadottat, a Feltámadott kereste meg őket. Akinek ő kinyilatkoztatta magát, új életre kelt – meg akkor is, ha halandó maradt a teste.

(…)

A feltámadás nem elmúlt esemény: Krisztus él. Nem kell többé Jeruzsálembe mennünk, még képzeletben sem, mert a Feltámadás jelen esemény. A Feltámadott itt van közöttünk. Mint egykor régen, ma is keresi és gyűjti híveit. Ki tudná elsorolni a modern idők vértanúit, akiket nevükön szólított és válaszul életüket adták érte? Emlékezzünk Maximilián Kolbéra, aki csendesen énekelt a híveivel az éhség bunkerében. A föld kereksége teli van hitvallókkal, akik viszik a jó hírt, mint valamikor a hűséges asszonyok vitték azt Jeruzsálembe. Valahol, valamikor ezeket a modern hírnököket is meglepték titokzatos hangok, amik az ÉLŐ-ről beszéltek. Kalkuttai Teréz anya egy volt közülük; amerre járt, személyiségével prédikált. De nem csak a híresekre kell gondolnunk, Jézus ismeretlen szolgái és szolgálói mindenfelé járnak: családi házakban, iskolatermekben, kórházi szobákban, kutatóintézetekben, óvodákban, boltokban, gyárakban – mindenütt –, mert nincsen bezárt ajtó a feltámadott előtt.

A Feltámadott él és keresi a híveit, hogy nevükön szólítsa őket… Gyűjti az asszonyokat és férfiakat, hogy az egyházát építse… Hogy valaki a Feltámadottat megismerje, találkoznia kell vele. AKI ÉL, itt jár közöttünk.

Örsy László SJ írása a Vigília újság 2006. húsvéti számából