Jézus Szívének tiszteletéről

XIII. Kelemen pápa 1765-ben engedélyezte Jézus Szíve szentmiséjét és zsolozsmáját, az egész világegyházra pedig Boldog IX. Piusz pápa terjesztette ki az ünnepet 1856-ban. XIII. Leó pápa 1899-ben az egész világot Jézus Szívének szentelte. XII. Piusz pápa 1956-ban, az ünnep bevezetésének századik évfordulójára adott ki körlevelet a Jézus Szíve-tisztelet bátorítására.

A közvéleményben ez a vallási gondolat szorosan összefonódik Alacoque Szent Margit látomásaival, amelyek kétségtelenül nagy lendületet adtak a Jézus Szíve tisztelet elterjedésének. Mégis, a Jézus Szíve tiszteletnek sokkal mélyebb gyökerei vannak az Egyház hitében. Az Ószövetség a szív fogalmával az egész embert, az ember egész személyes működését jelölte. Így a szívet nem csupán az érzelmek, hanem például a gondolkodás székhelyének is tekintették. Az Újszövetségben már személyesen Jézus Szívéről olvasunk: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” – mondja az Üdvözítő. Amikor pedig Krisztus kereszthalálának történetében azt találjuk, hogy a katona lándzsája átverte Jézus oldalát és sebhelyéből vér és víz folyt, erről Szent János apostol olyan ünnepélyesen tesz tanúságot, hogy biztosak lehetünk benne, hogy ő ebben a jelenetben hitünk egyik legnagyobb, központi igazságát látta. János evangéliuma alapján a legrégibb keresztény szerzők is a keresztség és az Eucharisztia jelképét látták ebben a vízben és ebben a vérben, vagyis azt az igazságot, hogy Krisztus kereszthalála által kegyelmet és örök életet adott nekünk. A középkor vallásos elmélkedésében tovább bontakozott Jézus Szívének tisztelete: ebben látták Krisztus szeretetének kifejeződését jegyese, az Egyház iránt. Sőt egyesek a Teremtés könyvének mélyebb értelmét fedezték fel benne, mondván: ahogyan a Biblia leírása szerint Isten az első Ádám oldalbordájából alkotta Évát, úgy Krisztusnak, a második Ádámnak lándzsával átvert szívéből keletkezett az Egyház.

De a szív már hosszú évszázadok óta az érzelmek jelképe is. Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) híres himnuszában így ír.

„Ó, Jézus, emlékezni Rád,
A szívnek szent örömet ád,
De minden méznél édesebb
Szívünkben bírni Tégedet”.

Katolikus vallásunk az öröm vallása. A Krisztus szeretetében való élet az idők viszontagságai és hullámzásai között biztonságot és bátorságot ad. Ha Krisztus szeretetében élünk, egymást is szeretnünk kell, sőt, ha igazán szeretjük őt, akkor szükségképpen szeretjük egymást is. Jézus Szívét a katona lándzsája mindannyiunkért járta át, halálával minden embert megváltott.

A Jézus iránti személyes szeretet titkáról Scheffler János, a Szatmári Egyházmegye vértanú püspöke így vall: „Magától értetődik, hogy az igazi barátság mindenben vállalja a sorsközösséget… Sőt, a barátság néha a… szeretet legmagasabb áldozatát is megkívánja: ’Hogy valaki életét adja barátaiért’ (Jn 15,13). Az én isteni Barátom így tanította barátságát, s apostolaitól is szó szerint kívánta meg a legnagyobb fokú barátságnak ezt a bizonyítását. Utánuk is sok ezer barátját tüntette ki azzal, hogy hűségüket mártír vérükkel pecsételhették meg. Másoktól nyugodt időkben csak az önfeláldozó munka martyriumát kérte. Hogy nekem mindkettőt szánta-e, nem tudom”. Késői utódként mi már határozottan felismerhetjük, hogy igen, Scheffler János Jézus szeretetét mindhalálig tartó hűségével viszonozta.

Ha körülnézünk a világban, sokszor szorongva látjuk, hogy nem a józan ész és a szeretet irányítja az életünket, sőt az egész emberi közösség is mintha történelmi, társadalmi csapdába került volna. Riadtan keressük, de mindmáig nem találjuk a módját, hogyan tudjuk a világban társadalmilag elérni azt, hogy ne úgy működjön a gazdaság, a tudomány, hogy ennek következtében elpusztul a környezetünk, és az emberiség élete földünkön egyre nehezebbé, talán lehetetlenné válik.

Jézus Szíve azt jelképezi számunkra, hogy a világ nem értelmetlen és az ember nincs egyedül: Jézus személyében maga Isten szeret bennünket, gondoskodik rólunk, és létünket is fenyegető botladozásainkat mégiscsak átöleli jóságával. Ezért van mély és egyetemes értelme annak a rövid fohásznak, amelyet ma is elimádkoznak a hívő katolikus emberek: „Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!” Ebben a fohászban remény és jövendő van. Ez a fohász értelmet és erőt tud adni az életünknek. Ugyanilyen joggal imádkozzuk azt is: „Jézus Szentséges Szíve, jöjjön el a te országod!” Bízunk abban, hogy a végső időkben, pontosabban az idők végén, Isten szeretete az emberiség iránt nyilvánvalóvá válik. Új eget és új földet várunk (vö. 2Pt 3,13; Jel 21,1), ahol nem kell már tükörben és homályosan szemlélni a minket megalkotó és létben tartó isteni szeretetet (vö. 1Kor 13,12), hanem nyilvánvaló lesz számunkra, hogy mindent személyesen a minket szerető Istennek köszönhetünk. Ezt az állapotot nevezik Isten boldogító színelátásának.

Az utóbbi évtizedekben széles körben elterjedt az Isteni Irgalmasság tisztelete. Ebben a minket szenvedésével megváltó, nekünk mindig megbocsátani kész és minket messze érdemeink felett ajándékaival elhalmozó Krisztus szeretetét tiszteljük. Nehéz történelmi korszakok után emberileg szólva a teljes igazságtétel mindig lehetetlen. De a szívünkben keserűséget hordozva, bizalmatlanságban, félelemben, megosztottságban élve sem lehet újat, jobbat, igazságosabb világot építeni magunk körül. Ehhez a megbocsátás művészete, az irgalmasság ereje és a megújuló, nagyvonalú szeretet hősiessége szükséges. Hogy ez nem csupán jámbor elmélkedés, azt katolikusként, de magyarként is nap mint nap tapasztaljuk.

Érdekes módon az Isteni Irgalmasság nagy titkára is olyan kép emlékeztet minket, amelyen a fénylő sugarak Jézus Szívéből indulnak ki. Akárhogyan szemléljük emberi tekintetünkkel, mindig Isten szeretetéhez jutunk. Ez a szeretet legyen bizalmunk forrása, ez adjon életet és lelki megerősödést, igazi összetartást ennek az egyházmegyének, egész népünknek és Egyházunknak.

Erdő Péter bíborosnak a 2009-es szatmári búcsún mondott szentbeszédéből