Kell-e félni az Istentől?

Istenfélelem. Valószínűleg nincs olyan hitét komolyan vevő keresztény, aki ne gondolkodott volna el már ezen a szón. Félni kellene Istentől? Amikor minden arról szól, hogy Isten leereszkedik hozzánk, gyöngéden, mint egy édesapa, vagy kisgyermek képében, mint karácsonykor, s minden módon szeretetét bizonyítja számunkra. Illés próféta is azt tapasztalta, hogy Isten nem volt a viharban, nem volt a földrengésben, hanem az enyhe szellőben. Akkor hogy létezhet egyáltalán ez a szó: istenfélelem?

Istenünk olyan szeretettel és alázattal viseltetik teremtményei iránt, amelyet más vallások hívei el sem tudnak képzelni. Mindeközben azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Istenünk a világ teremtője, akinek minden és mindenki a hatalmában van, s elég lenne, hogy ne akarja létezésünket, s máris megszűnnénk élni. Felfoghatatlanul hatalmas a mi Urunk. Amikor a gonosz számos diadalát tapasztaljuk a világban, jó belegondolni, hogy sok csatát megnyerhet, de a győzelem a legvégén Istenünké lesz, aki összemérhetetlenül hatalmasabb a gonosznál és annak földi szolgáinál. De gondoltunk-e már arra, hogy Isten és a mi viszonyunkban ugyanúgy jelen van ez az „aránytalanság”?

Valamennyien láttunk már nagy vihart, csodáltuk a villámok fenséges, ám félelmetes játékát. Az ablakból nézve is ijesztő, hát még ha a szabadban vagyunk, kiszolgáltatva az elemek erejének. Önkéntelenül is meghajlunk, összehúzzuk magunkat. „Félelmetesen szép” – mondjuk, és egyszerre jár át bennünket a csodálat és a félelem.

Valahogy így kellene az Istenre is néznünk. Tudva, hogy bár szeretettel, irgalommal viszonyul hozzánk, és soha nem próbál elérni erőszakkal semmit, tudnunk kell, hogy megtehetné, hiszen megvan hozzá a hatalma, az ereje, és az a felmérhetetlen különbség, ami Teremtő és teremtettje között van. Ha így tekintünk rá, minden a helyére kerül az életünkben. Tudjuk, ki a legfontosabb, meg fogjuk tartani parancsait, hiszen mindent bizalommal elhihetünk annak, akinek ekkora hatalma van, mégsem használja kényszerítésre, hanem csendesen ösztökél, hívogat bennünket, s egy darab kenyérben köztünk marad, hogy egyek lehessünk vele. S ez minden szépségével együtt félelmetes is: félelmetesen szép, mint a cikázó villámok. Eggyé lehetek vele? Én, a kis porszem a halhatatlan, kimondhatatlan erejű, fenséges Istennel? Igen. Azért, mert Ő így akarja. Szeretetével csalogat, hívogat magához, nem hatalmával. Csak az mondhat le a hatalmáról, akinek van is hatalma – azért is olyan óriási erejű az Ő gyöngédsége, mert erő van mögötte. Ezért térdelünk le előtte, akár a templomban, akár az eucharisztikus körmeneten a porban, ezért hajtjuk meg előtte fejünket, s lehetünk boldogok, hogy ezzel viszonozhatjuk az Ő gyöngédségét, szeretetünkkel, tiszteletünkkel adózhatunk az Ő szerető hatalmának. S ha sejtjük, ki Ő, nem fogunk sem tiszteletlenül elfordulni tőle, fittyet hányva törvényeire, parancsaira, sem azt mondani, hogy „én olyan bűnös vagyok, hogy még az Isten sem tud megbocsátani nekem”. Ki vagy te, aki ilyet mersz mondani? És ki az Isten? Szent Mihály főangyal neve úgy hangzik, mint egy csatakiáltás: „Mi-ka-él”, vagyis: „Ki olyan, mint az Isten?”

„Féld az Istent” – hangzik el nemegyszer az Ószövetségben, amikor valakit a helyes cselekvésre buzdítanak. Ilyen jelentésben használják: „Térj észre! Lásd helyesen a dolgokat!” Hiszen ha megsejtjük (mert teljesen felfogni sosem leszünk képesek), ki az Isten, rögtön minden a maga igazi jelentőségében fog megmutatkozni számunkra.

Hadd tegyem hozzá egészen konkrétan, hogy az istenfélelem sokszor eszembe jut akkor, amikor azt látom, hogy a templomban lassan nem lehet imádkozni, mert szentmise vagy szentségimádás előtt-után, sőt alatt is jönnek-mennek, beszélgetnek az emberek, miközben a végtelen fölségű Isten van jelen előttük az oltáron. Vajon aki ezt a tiszteletlenséget elköveti, birtokában van-e az istenfélelem ajándékának? Felfogja csak egy kicsit, ki is az Isten? Vajon ilyen viselkedés mellett milyen lelkülettel áldozik, vagyis egyesül azzal, aki előtt nem megrendülve borult le, hanem nem vett komolyan?

„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; békét s egészséget teremt maga körül, okosságot ad és érteni tudást.” (Sir 1,14,18-19) A címben feltett kérdésre válaszolva: nem kell, sőt nem szabad Istentől félni, de kell félni Őt és szeretni Őt.

Pápai Zsuzsanna