„Kérlelhetetlen igényességgel éljük a mindennapjainkat”

Interjú Osztie Zoltánnal, a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosával

– Plébános, hittanár, teológiai tanár, spirituális, KÉSZ-elnök. Sok mindennel foglalkozik, foglalkozott. A sort még folytathatnám. Mégis most azt kérdezem, hogy milyen tisztségben érkezett hozzánk és melyik áll Önhöz legközelebb?

– Egyértelműen a plébánosság áll hozzám a legközelebb, ezt folytattam leghosszabb ideig, és most is úgy érkeztem, mint a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa és mint Molnár János atya vendége.

– Mi az, amit a lelkipásztori feladatai között legjobban szeret?

– Természetesen elsődleges számomra a liturgia, a szentségek, és nagyon szívesen vállalom lelkigyakorlatok vezetését. Most, az adventi időszakban három lelkigyakorlatot is tartok. Ennek örülök, mert ez rávesz engem arra, hogy leüljek, elmélkedjek, imádkozzak, készüljek, összeszedett legyek. Ily módon ez engem is gyarapít.

– Mi az, amire adventben legéhesebbek az emberek?

– Az utóbbi időben nagyon felkeltette a figyelmemet, hogy régebben jobban hangsúlyozták: szentek legyetek és tökéletesedjetek. Mertek beszélni Jézus figyelmeztetéséről, hogy „legyetek tökéletesek, mint ahogyan a ti Mennyei Atyátok is tökéletes”. Egy olyan fogyasztói társadalomban, ahol minden fogyatékos kidobható, megszüntethető, ott nagyon nem mernek beszélni arról, hogy mi az a tökéletesség és szentség. Mi ne adjuk alább, mert aki nem mer nagyot álmodni, az nem éri el a célját.

– Hogyan lehet úgy vágyni a tökéletességre, hogy tudjuk közben: csak Isten lehet tökéletes?

– Ez nem azt jelenti, hogy erkölcsi kategóriában, magatartásunkban leszünk tökéletesek; a keresztény közösség mindig bűnbánó közösségként tartotta nyilván magát. Hanem azt jelenti, amit a szentjeink példája mutat: törekedjünk egyre teljesebb Isten-kapcsolatra, kérlelhetetlen igényességgel éljük a mindennapjainkat. Ez az elköteleződés nélkül a világ elsodor, lenyel, elvisz befolyásával.

– Mi az, ami leginkább kísérti a mai embert, és mi az, ami leginkább megvéd ezektől a kísértésektől?

– A lelki élet mesterei három területet emlegetnek és tárnak elénk, ami a lelki harcnak a terepe: a rendetlen ösztönös törekvéseinket, a világgal való harcunkat (a „világ” itt azt a közeget jelenti, amely elutasítja Istent), és a magával a sátánnal folytatott harcot.

Ami viszont megtart és megőriz, az a liturgia és a szentségimádás, tehát az az imádságos lelkület, ami a keresztény embert sajátosan jellemzi, másrészt pedig a közösség, melynek megtartó ereje van.

– Járt már korábban is Kárpátalján?

– Igen, többször is. Rahó testvérközösségünk, illetve a budapesti Lipótvárosnak testvérvárosa; ott már háromszor voltam. Beregszászban is jártam Michels Tóni atya meghívására, szintén lelkigyakorlatot tartani, illetve a KÉSZ kapcsán kétszer is voltam már ezen a vidéken, de más határon túli magyarlakta tájakon is. Ugyanis szívügyem a magyarok egysége és összetartozása.

– Milyennek látja az itteni közösségeket?

– Az anyaországban, főleg Budapesten el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelent itt magyar kisebbségben élni, és sokszor azt a szegénységet, melyet itt sokaknak el kell viselniük. Tanulnunk kell az itteniektől a helytállásban, hogyan kell szerényebben, egyszerűbben élni és a fogyasztói társadalom mentalitását visszautasítani. A keresztény mivoltunk és a magyarságunk az a két pillér, melyben közösséget kell találnunk egymással.

Bunda Fehér Rita