Két történet

T. egyedüli gyermeke volt szüleinek, akik nagyon szerették. Hittek Istenben, ám ez nem játszott túlságosan meghatározó szerepet életükben. Fiukat azért egyházi gimnáziumba adták. Érettségi után T. mégis a vele egykorúak átlagéletét kezdte élni, melybe beletartoztak a barátnők, majd egyik élettárs a másik után.

Amikor akkori élettársával építkezésbe kezdtek, egy idő után egyik fiatal munkása megállította őt, és megkérdezte: ez a nő, aki itt lakik, talán a felesége? T. nagyot nézett. „Nem – közölte, – de mi közöd hozzá?” A fiatal munkás szép szelíden elmagyarázta, hogy ezt ne tegye, mert ez bűn. T. erre kinevette őt. Bosszúsága alábbhagyott, és szánakozva gondolta: hol él ez? A mai világban mi kivetnivaló van ebben? Méghogy bűn?

Mégis, amikor utólag visszagondolt, ez a beszélgetés indította el őt a megtérés felé. Néhány hónap múlva szakított élettársával, Isten felé fordult és keresni kezdte a vele való mélyebb kapcsolatot. Egyre többet értett meg a hitünkből, és olyan komolyan vette, olyan mélyen megélte, ahogy soha azelőtt életében. Kitartott tisztaságban, testben, lélekben és gondolatokban egyaránt, és a régebben kedvvel használt trágár szavakkal is szakított.

Néhány éve elveszítettem őt szem elől. Csak remélni tudom, hogy azóta is hűséges maradt meggyőződésében, és hogy az Isten megajándékozta őt azzal, amire nagyon vágyott: feleséggel és gyermekekkel.

Z. családjában szintén nem a vallásos élet volt a meghatározó. A kamaszodó fiút inkább a sport kötötte le, amiben szép eredményeket ért el. Egy verseny alkalmával vele egykorú társa, aki egy messzi városból érkezett, tanúságot tett a hitéről; elmondta, mennyire sokat jelent neki Jézus és az ő tanítása. Z-re ez annyi hatást tett, hogy kinevette a másik fiút és közölte vele, hogy hülyének tartja.

Hazatérése után mégis valamiféle nyugtalanság fogta el. Elkezdett a templomba járni, hátul, az oszlopok mögött húzódott meg, figyelte a szertartást. Az egész nem sokat mondott neki, valamiért mégsem hagyta abba. Jó idő után ismerkedett össze egy pappal, aki végül sok beszélgetés, magyarázat után bevezette őt a hit alapjaiba. Néhány év után Z. nagy meglepetést kapott az Istentől: a papi hivatás ajándékát. Erre aztán nem számított régebben! S valóban, pap lett belőle, s ez családjára, környezetére sem maradt hatás nélkül.

A két történetben több közös pontot találhatunk: mindkét szép megtéréshez szükséges volt egy ember figyelmeztetése, aki nem hallgatott, pedig megtehette volna. Mindkét történetben gúnyos nevetés volt az első reakció, amely megalázó, megszégyenítő élmény lehetett rájuk nézve. Egyikük sem tud azóta sem arról, egyszerű szavaiknak mekkora hatása lett két ember életében.

Nekünk is meg kell ereznünk, mikor kell hallgatnunk és embertársunk megtéréséért imádkoznunk, és mikor kell szóvá tennünk valamit, kockáztatva, hogy gúnyos nevetés vagy akár fenyegetés lesz a válasz. „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért”. Ilyenkor velünk is ez történik. De sosem tudhatjuk, az Isten milyen csodákat hozhat ki szavainkból, mikor fordítja azokat valakinek az üdvösségére.

Ez (is) a misszió.

Pápai Zsuzsanna