Közelebb Jézushoz, közelebb a Másikhoz – Nagyböjti „edzésterv”

A hölgy, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a társaság középpontja legyen – s volt annyira szép, hogy butaságát megbocsáthattuk – éppen a második szendvicsért nyúlt, amikor szót kért tőlünk. Ünnepélyesen bejelentette, hogy „ez az utolsó szendvicse húsvétig!”, örül a böjt közeledtének, úgyis „fogyózni” szeretett volna.

Minden normális férfi tudja, hogy a „fogyózásról” azok a nők beszélnek, akiknek semmi szükségük rá, de ezzel a módszerrel csalják ki környezetükből a dicséretet.

Egykori lelkiatyám „kampós alázatosságnak” nevezte ezt a magatartást. Könnyen megtanulhatjuk. Addig kell szidnunk magunkat barátaink körében, amíg el nem kezdenek bennünket magasztalni.

A „bejelentést” tevő hölgy gyönyörű búzavirágszemével körülnézett a szobában, és várta a jól ismert hatást… Ez esetben nem volt szerencséje… Azt mondtam neki: a böjtnek semmi köze a fogyókúrához, a böjt nem a szépségszalonok ajánlatlistáján szerepel; ha te csak azért „böjtölsz”, hogy szebb legyél, akkor kár elkezdened. Mire való a böjt? Miért beszélünk negyven napon át önmegtagadásról, áldozatról, lemondásról? Annyi bajjal jár az életünk, minek még „külön keresztet” keresni a nyakunkba?

Honnan bennem a nagyböjt szeretete? Hiszen nem vagyok fakír, nem járok fájdalomelviselési kurzusra, s ha lyukas a fogam, én sem allelujázni kezdek, hanem megyek a fogorvoshoz.

Olvasom a nagyböjti könyörgéseket. Mindegyik arra buzdít, hogy az áldott nagyböjti időt használjam föl lelkem erősítésére, tisztítására, s vegyek át valamit Jézus szenvedéséből. Miért kell ez az út? Mi az értelme? Miért kívánja tőlem Jézus, hogy kereszttel a vállamon menjek utána? Miért nem mehetek „csomag” nélkül? Miért kell elvesztenem az életemet, hogy megnyerjem azt?

…Miközben sokasodnak bennem a miértek, csöngetnek… Egy vőlegény áll a kapuban, s jelenti, hogy nem jöhet a megbeszélt időben jegyesoktatásra, mert edzése lesz. Kezembe veszem a határidőnaplót, új dátumot keresünk, s közben „megvilágosul” az agyam… Mit megtesz egy birkózó azért, hogy helytálljon a versenyen. Mennyi áldozatot hoz egy színésznő, hogy a színpadon jól szerepeljen. És sorolhatnám tovább a példákat, de Szent Pál megállít és azt kérdezi tőlem: komolyan veszed te az örök életet, vagy csak beszélgetsz róla?… Pirul az arcom.

Mennyi áldozatot tudunk hozni véges célokért, de ha a Végtelenért kell áldozat, azon reklamálunk. A nagyböjti idő: edzés, és ennek az edzéstervnek a lényege: Közelebb Jézushoz.

Máté evangélistától ismerem ezt a jelenetet, hogy egy beteg gyermek édesapja „ezekkel a szavakkal” keresi föl Jézust: „Uram, könyörülj fiamon!… Elvittem tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani”…

Miután Jézus meggyógyítja a fiút, a tanítványok kíváncsiak lesznek arra, hogy ők miért voltak tehetetlenek a betegséggel szemben. S akkor Jézus „gyönge hitüket” okolva megjegyzi: „ez a fajzat nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel.” (Mt 17,14-21).

Most tanulják a tanítványok, hogy Jézushoz hasonlítani nem olcsó lelkesedést jelent. Nem szavainak, mozdulatainak, gesztusainak „utánzását” jelenti, hanem azt kellene tenniök, amit Ő tesz – imáival és böjtjeivel együtt. Enélkül nincs „eredmény”, nincs csodálatos gyógyulás, nincs szívek megbékélése, enélkül csak vallásos tanfolyamvezetők lehetnek, de nem apostolok.

Nagyböjt napjai azt a ragyogó esélyt kínálják nekünk, hogy komolyan vegyük Jézus követését. Komolyabban, mint azelőtt!

Mi mindent veszünk mi itt komolyan. Mennyi felesleges, tűnékeny dologra, porrá váló valóságra áldozunk iszonyatosan sok energiát. S egyszercsak homlokunkon a hamu – a mulandóság mementója – és megkérdezi tőlünk: mire való az, amit teszünk, mi a fontos számunkra, mire pazaroljuk az életünket? Magtárainkat nagyobbítjuk? Csűreinket tágítjuk? Veszünk még két hűtőládát?… Te esztelen gyűjtögető – hallom a jézusi szót – még ma éjjel számot kell adnod magadról, s oly szegény leszel, mint egy üres csigaház. Jézus figyelmeztetése nem ijesztgetés, hanem a fontossági sorrend betartására való buzdítás.

Ha egyszer komolyan megvizsgálnánk, hogy mi fontos nekünk egy napban, egy héten – lenne-e különbség az ateisták értékrendje és a mi értékrendünk között? Nem ugyanazokért a javakért szaladgálunk mi is, mint ők? Nem ugyanazok a dolgok izgatnak-e bennünket is, mint őket? Nem csak miséket és imákat mellékelünk szigorúan „pogány” nyüzsgésünkhöz? A Jézushoz közeledés legfőbb jele a másik emberen látható. Azon az emberen, akiben Jézust valóban szeretjük. A nagyböjti idő komolyan vételének legfőbb bizonysága.

Enzsöl Ellák