Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora

„Néha egyetlen emberi lényben tömérdek természetfölötti szépség, kecsesség és erény összpontosul, s ezért bárminek szenteli is magát az ilyen lángész, minden cselekedete annyira isteni, hogy maga mögött hagyva valamennyi felebarátját, nyilvánvalóan bizonyságot tesz róla: isteni kegyelem, nem pedig emberi igyekezet tette azzá, ami” – írja a reneszánsz egyik fő alakjáról, Leonardo da Vinciről 1452-1519/ a híres olasz művészéletrajz-író Giorgio Vasari. E zseni, aki korának meghatározó egyénisége lett, s akinek életműve időtlen időkre híressé tette alkotóját, festő, szobrász, építész volt egyszerre. Emellett a tudomány több terén hagyott maga után korát meghaladó szellemű alkotásokat.
Festői pályafutása csúcsának tartották az Utolsó vacsorát, amelyet Milánóban a Santa Maria delle Grazié domonkos kolostor refectóriumának /ebédlő/ falára festett. Csak elképzelhetjük, hogyan hatott a szerzetesekre, amikor leleplezték a kész művet, és az ő asztaluk mellett a falon megjelent egy másik terített asztal, amelynél Jézus ült tanítványaival. Mintha egy másik terem nyílt volna hirtelen az övékből, és mintha ott, a szemük előtt játszódtak volna le az üdvtörténetünket mindörökre meghatározó események.

Vasari írja a képről: „…gyönyörű és csodálatos; a mester emelkedetten fenségesnek és szépnek tüntette fel az apostolok arcát… mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében. Mindez legalább annyira bámulatos, mint az, hogy Júdásról viszont szinte lerí a makacsság, a gyűlölet és az árulás…”
Az ismert bibliai téma teljesen új ábrázolást nyert Leonardónál. Az esemény előadásmódja más, mint a régebbi Utolsó vacsorákon. Egyetlen részlet sem hasonlít a megszokottakhoz. Az apostolok nem ülnek szép nyugodtan, egyenes sorban az asztalnál, Júdás pedig a többitől elkülönülve, mint a korábbi festők művein. Leonardo festményén mindenekelőtt drámai feszültség érződik. A festő ki akarta fejezni a Mester és tanítványai, az Isten és az emberek közötti bonyolult viszonyt. Épp hogy megtörtént az Eucharisztia megalapítása. Jézus most szegte meg a kenyeret, bal keze még felé nyúlva marad, jobb keze az üveg bor mellett nyugszik. Összeszorított ajka az imént mondta ki a tragikus értelmű szavakat, a végzetes kinyilatkoztatást: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy egy tiközületek elárul engem” /Jnl3,21/. A tanítványok hátrahőkölnek, mintha villámütés járná át őket; mindenki vérmérséklete szerint reagál, ami tizenkétféle módon nyilvánul meg testük mozdulatán, kezük gesztusán, de senki nem marad közömbös. Van, aki mintha tiltakozva emelné fel kezét, ártatlanságát hangoztatná, mások tanakodnak, egymástól kérdik, kire gondolhat az Úr, vagy egyenest hozzá fordulnak, magyarázatot várva. Arcukon a megdöbbenés, az elkeseredés, a bánat, a fellobbanás, a megadás és ijedtség tizenkétféle változata. Ekkora skálán előtte még nem játszott művészet.
Szent Péter, a legvérmesebb természetű valamennyiük közül, hirtelen Jánoshoz hajol, fülébe súg valamit, és heves mozdulatával akaratlanul előrelöki Júdást. Az iskarioti itt nincs térben elválasztva a többitől, mégis elkülönül. Ő az egyetlen, aki nem gesztikulál, nem is kérdez semmit. Kicsit előredől, arca gyanakvó, sőt haragos, drámai ellentétben Krisztussal, aki arcán csendes megadással, nyugodtan ül a fokozódó izgalom közepette. Az indulatok forrpontjának kiválasztása, az egymáshoz illeszkedő gesztusok párbeszéde és a mozgalmas csoportokba fűzött apostolok között a Megváltó fenséges nyugalma századok óta a csodálat középpontjában tartja e remekművet.
Vajon az első nézők mindjárt felfedezték e páratlan művészetet, ahogyan Leonardo e drámai erőket kormányozza? Feszültséget, megdöbbenést éreztet, de zavarnak a legkisebb nyoma sincs a festményen. A tizenkét alak szinte magától oszlik hármas csoportokba, és a csoportokat a mozdulatok, gesztusok fogják egységbe. Olyan rend van a változatosságban és a rend oly változatos, hogy az ember akármeddig nézi, mindig felfedez rajta valami újat.
A kutatók megegyeznek abban, hogy az apostolok balról jobbra a következők: Bertalan, ifjabb Jakab, András, Júdás, Péter, János, Tamás, idősebb Jakab, Fülöp, Máté, Tádé, Simon.
Leonardo lelkéből sarjadzott az alakoknak nemcsak az elgondolása, beállítása, típussá fejlesztése, hanem az előadásmódja is, a híres leonardói sfumato, a finom fényárnyék fátyol használata is. A közismert legenda szerint a művész, amikor az első portrétanulmányait végezte a képhez, ráakadt egy fiatalemberre, aki Krisztus arcához állt neki modellt. Ezt követően egy éven át az apostolok vonásait festette. Végül már csak Júdás arca hiányzott. Sokáig kereste az arcot, amelyből a benső árulás és lelki széthullás tükröződik. Néhány hónapi keresés után – ez a töprengő lassússág oly jellemző volt Leonardóra – egy milánói kocsma mélyén ráakadt arra az arcra, amelyet keresett. A festési munka alatt vallotta meg neki a Júdás-arcú férfi, hogy ő volt az, aki korábban Krisztus arcához is modellt állt neki.
Mivé válhat az ember ?! Törekedjünk, hogy a nagyböjt, de egész életünk folyamán is Júdás-arcunkon mindinkább krisztusi vonások tükröződjenek!

RM, Nagyszőlős