Maradjatok a városban… Mennybemenetel ünnepére

A földről búcsúzó Jézus éppen akkor parancsolja híveinek a maradást, mikor „minden néphez” küldi őket. És abban a városban kell maradniuk, ahonnét az emmausziak is kimenekültek; ahonnét a húsvéti jelenések ellenére is Galileába mentek halászni; és ahonnét ő kivezette őket mennybemenetelkor (Lk 24,29).

A maradás és küldés ellentétes mozgása jelentős szerepet játszik Jézus tanítványainak életében. Akkor küldi őket, amikor maradni szeretnének. A színeváltozáskor a látvány elragadtatásában Péter fölkiált: „Uram! Jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok itt három sátrat!” (Mt 17,4). De rövidesen hallják Jézus szavát: „Keljetek föl…” – A kenyérszaporítás elképesztő csodája lelkes hangulatot vált ki a tömegből és királlyá akarják tenni (Jn 6,15), ami apostolaiban is felgyújtotta a reményteljes várakozást „Izrael országa” (ApCsel 1,6) után. De Jézus nem engedi őket maga körül maradni, hanem „mindjárt sürgette tanítványait, hogy szálljanak bárkába, s keljenek át a túlsó partra… addig elbocsátja a tömeget” (Mk 6, 45). A görög szöveg szerint „kényszerítette” tanítványait. És hányszor ébreszti fel őket a csodái utáni elragadtatásból a való élet igényeire!

Itt és most Jeruzsálemhez köti őket, „mely megöli a prófétákat” és „megkövezi azokat, akik hozzá küldettek” (Mt 23,37), mely az Urat „a szemük láttára tett csodák” (Jn 12,37) ellenére is oly hitetlenül fogadta, sőt elítélte; de még feltámadását is mesévé silányította az őrök lefizetésével (Mt 28,13). Ebben a bűnös és profán városban kell nekik „maradniuk, míg erő nem tölti el a magasból őket”. Vajon miért? Mert Jézus szemében Jeruzsálem nemcsak a bűnök városa, de szent város is: a Golgota és a feltámadás városa. Nem a megtestesülés Názáretjébe, nem a születés Betlehemébe, nem a nyolc boldogság vagy a színeváltozás hegyére vagy akár Betániába, a mennybemenetelnek a hegyére küldi őket, hanem „megparancsolja nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet”. És ők a hagyomány szerint az utolsó vacsora termében gyülekeztek, ahol a szenvedésre induló Jézus lelke és a halálból visszatérő Krisztus kegyelme titkos forrásokat rejtett el a szentségekben. Ebben a teremben tesz említést ugyanis a megtérés szentségeiről, a szeretet parancsáról és szentségéről, a papság rendeléséről, végül az egyházról, de mindenekfölött a Szentlélekről. Az utolsó vacsora terme mintegy foglalata volt egész megváltói teljességének.

Mindez nekünk is sokat mond. A távozó Jézus nemcsak az ottlévőknek adott küldetést, de minden kereszténynek. Nekünk is. Mindnyájunknak van egy Jeruzsálemünk: a magunk lelke és élete. Ebben van sok hitetlenség, kétkedés, árulás és tagadás: de bennünk van Jézus Getszemánija is, Golgotája is. Ebben a mi Jeruzsálemünkben is elrejtette Jézus legnagyobb titkait, kegyelmének mindig megújító és megújuló forrásait: a szentségi jegyeket, miket – mint az Utolsó Vacsora termét – nem födhet el teljesen Jeruzsálemünk bűntengere. Ide kell visszavonulnunk áhítatos várakozásban és imádkozó megnyitottságban. Nem a színeváltozások látomásos hegyére, sem a kézzelfoghatóvá váló isteni csodák pusztájába küld. A szentségi megújulásban kapjuk meg az egyházat is, a kereszténységet is megújító Szentlelket.

Belon Gellért püspök

Ellesett pillanatok c. könyvéből

Mennybemenetel

Fonattam egy olyan köntöst testedre, melyet felöltvén

keresztül-fénylik rajtad a bíbor örökmécs.

Verettem színarannyal egy olyan gyertyatartót,

melyen karod ága, mindegyik az ég felé néz.

Kigyullad két gyertya bennük sárgállón, harmadikul

hajad remeg, lobogván viaszos fejedről.

Az alvó sötétség mérföldes fekete szakálla

tüzet fog; vakultan csapódnak falakhoz denevérek.

Megindulok egy olyan lajtorján, melyen sétálgat

az arany angyal s érccel zengenek a hárfák.

Láncokon jár a fölvonóhíd; kapu tárul

tehozzád; keményen tiszteleg egy pajzsos férfi.

Szedő Dénes OFM verse