Mese – A kisfiú, aki festőművész akart lenni

Élt egyszer egy kisfiú, Berci, akinek legnagyobb álma az volt, hogy ha felnő, híres festőművész váljon belőle. Naphosszat rajzolgatott ceruzával, zsírkrétával és hatalmas igyekezettel, de az egyenesek valahogy mindig görbék lettek, a körök tojás alakúak, a házacskák düledezők, a manók pedig kajlák. Egy hosszú, fárasztó nap végén, mikor már az egész szoba telis de teli volt összegyűrt papírokkal, amelyeken tündérek, manók, virágok színes foltjai tarkállottak, Berci sírva szaladt oda az édesanyjához.

„Sose lesz belőlem igazi festő, mindig elromolnak a rajzaim, Anya!” – mondta nagy hüppögések közepette.     Az anyukája nem szólt semmit, csak megsimogatta fiacskája buksi fejét, aztán kézen fogta, és átvitte a szomszédba, ahol Péter bácsi, a nagy szakállú, öreg festő lakott. A kisfiú ijedten nézett a bácsira, aki olyan volt, mint a Mikulás, csak nem volt piros ruhája, és az egyik összegyűrt rajzát, amit még mindig a kezében szorongatott, gyorsan a háta mögé dugta.

„Megmutatod?” – kérdezte az öreg festő mosolyogva.

„Nem!” – vágta rá Berci, majd hozzátette: „Csúnya. Nem is rendes kép.”

Péter bácsi összeráncolta bozontos szemöldökét, hümmögött egyetkettőt, aztán a nagy, faragott szekrényhez lépett, kihúzta az egyik recsegős fiókot, és kivett belőle egy régi, megsárgult lapot. Az asztalra tette, a kisfiú orra elé, aki ámultan nézte a megfakult, girbegurba vonalakkal teli papírt, melyről szakasztott olyan fura, kajla manócskák és bohócok mosolyogtak rá, mint amilyeneket Œ szokott rajzolni. Voltak még düledező házak, elmosódott virágok is a képen, meg egy tojás alakú napocska, éppen olyan, mintha Berci festette volna. Az anyuka odalépett kisfiához és a fülébe súgta: „Ez a kedvencem Péter bácsi festményei közül!”

Az öreg pedig huncut mosollyal kérdezte: „No mondd csak, fiacskám, ez egy csúnya kép?” Berci bizonytalanul ingatta a fejét.

„Neeem” – mondta – „De hát te igazi festő vagy, nem?” – kérdezte hirtelen, Péter bácsira emelve nagy, barna gombszemeit.

„Azt hiszem, igen” – mormogta az öreg, s lassan, elgondolkodva mesélni kezdett: „Mikor ezt a képet festettem, éppen akkorka voltam, mint te, kisember… Órák hosszat kevergettem a színeket, maszatoltam, de amikor elkészültem vele, nem voltam elégedett: az egyenesek girbegurbák, a virágok kajlák, a manók és bohócok maflák lettek, azt gondoltam, ez a legcsúnyább kép a világon. Össze is akartam gyűrni, de az édesanyám azt mondta, neki nagyon tetszik, inkább adjam oda, el is tette ebbe a fiókba… Aztán mindenféle iskolákban megtanultam egyenes vonalat és szép, szabályos kört rajzolni, és mikor felnőttem, már olyanok voltak a tündérek, manók, emberek a festményeimen, mint a fényképeken. A képeimet mindenki megdicsérte, hogy milyen szépek, mondták, hogy milyen ügyes vagyok, de csak egyetlenegy képemért kaptam díjat, sőt, igazi festőknek járó igazi kitüntetést…”

„Melyikért?” – vágott közbe a kisfiú izgatottan. „Mindjárt megmutatom” – mondta Péter bácsi, majd átment a szomszéd szobába, és egy nagy, bekeretezett képpel tért vissza. Berci felpattant a székre, hogy mielőbb megpillantsa a hírneves festményt. „Ez az utolsó képem, mióta elkészült, nem vettem kézbe ecsetet…” – motyogta az öreg festő, és a kisfiú felé fordította művét. Berci a döbbenettől szólni sem tudott: a képen roskatag házikókat, kajla manókat, girbegurba vonalakkal megrajzolt virágokat, bohócokat, és nagy, tojásdad napocskát látott. Tágra nyílt szemekkel nézett hol a festményre, hol Péter bácsira, hol az édesanyjára.

„De hát… De hát ez ugyanolyan!” – bökte ki végül. „Bizony, ugyanolyan… éppen, mint kisfiú koromban, a kezdet kezdetén” – mondta széles mosollyal az öreg.

Mikor a kisfiú és az édesanyja hazamentek, Berci gondosan kisimítgatta az összegyűrt rajzot. „Neked adom, Anya. Tedd el, jó?” – mondta félszegen, és átnyújtotta a képet, aztán bebújt az ágyába, de félálomban még azt dünnyögte: „Lehet, hogy én már most egy híres festő vagyok… ugye, Anya?”

Ilyen a mi életünkben is Isten akaratának megvalósulása. Kezdetben még alig ismerhető fel bennünk az Ő képmása – lassan alakul egyre hasonlóbbá Őhozzá. De még a látszólag nem sikerült életről is kiderülhet, hogy valójában Isten tökéletes „műalkotása”.

P. Kinga