Nagyböjt: csak Isten és én

Ez a gondolat a 777blog oldalán ötlött a szemembe és nagyon megragadott. Nagyböjt elején igyekszem mindig újra átgondolni, mi ennek az időszaknak az igazi értelme, hogy aztán ne az történjen, hogy hirtelen észreveszem, hogy csak úgy elrepült az idő és már húsvét van, hanem a helyesen megélt nagyböjt öröme csúcsosodjon ki a húsvéti ünnepekben.

Milyen is az a helyesen megélt nagyböjt? Mi a lényege? Ezt a kérdést minden évben feltesszük az újságban, papjaink pedig a szószéken. Unalmasnak tűnhet, hogy minden évben ezzel kezdjük, de ha belegondolunk, rájövünk, hogy sok év után sem tudjuk feltétlenül a teljes választ.

A lényeg az, ami a címben található, és minden arra épül: mindennek, ami a nagyböjtben történik, az a lényege, hogy Istennel gyakrabban vonuljunk el édes kettesben, és közben elmélyüljön a vele való személyes kapcsolatunk.

Azt mindenki tudja, hogy ebben az időszakban arra emlékezünk, amikor Jézus elvonult a pusztába, hogy egy utolsó „lelkigyakorlatot” tartson nyilvános fellépése előtt, hogy Atyjával legyen és megtudja tőle, mit vár tőle a megváltás művében. Azzal kezdte működését, hogy ő maga is megtette, amit később hirdetett: van olyan (sátán)fajzat, akit csak imával és böjttel lehet kiűzni (vö. Mt 17,21). Ő ezt tette a pusztában, és amikor jött a sátán három kísértése, nem esett áldozatul neki, a kereszten pedig végleg legyőzte a Kísértőt.

Azonban nemcsak emlékezünk Jézus negyvennapos böjtjére, hanem igyekszünk őt utánozni is ebben – hiszen őt, a legfőbb Példát valóban érdemes utánozni mindenben. „Nem Istennek van szüksége arra, hogy böjtöljünk, hanem nekünk, hisz ezalatt fogékonyabbá válik a lelkünk Rá.” (Ez az idézet is a 777blogról való.)

Jézus negyvennapos böjtjének helyszíne a puszta, a sivatag. Sok remete élt és imádkozott a sivatagban. Vajon miért éppen ott? Ahogy nem egy lelki író magyarázza: azért, mert ott nincs semmi más, csak Isten. Nem tudunk különféle foglalatosságokba, látnivalókba menekülni, mert ott nincs semmi. Bármennyire is szeretnénk Istenhez közel kerülni, mégis sokszor legalább egy kicsit el akarunk menekülni előle. És nem úgy, hogy világgá szaladunk. Hanem pl. imádkoznánk. De előtte még készítek egy teát, belenézek a híradóba vagy a kedvenc youtube-csatornámba, válaszolok az emailekre, játszom egy kicsit a telefonomon (egy óra múlva rájövök, hogy eltelt a kiszabott tíz perc), a gyerek most azonnal el akar mesélni valamit, kimegyek valamit enni, lejárt a mosógép, ki kell pakolni, el kell mosogatni… És sokszor órák telnek el, mire visszajutok oda, hogy ja igen, imádkozni akartam… (Természetesen ezek is szükséges dolgok, de nem szabad, hogy meneküléssé váljanak.)

A pusztában pedig mi van? A homok és a mennybolt. Nincs mit csinálni, nincs mivel foglalkozni. Az ember kénytelen Istenre fordítani a figyelmét, aki feltárja önmagát és feltárja előttem saját magam benső valóságát – ami nemegyszer váratlan és félelmetes, ez elől végképp szeretnénk időnként elmenekülni és szembe sem nézni vele. Ezért meg kell teremtenünk benső pusztaságunkat, hogy legyen egy olyan „hely”, ahol találkozunk Istennel, ahol lehetőséget adunk neki, hogy megmutassa nekünk önmagát és szembesítsen minket valódi önmagunkkal, s ezekkel a bensőséges, sőt intim találkozásokkal mindig szorosabbra vonja a szeretetkapcsolatot közte és köztem. Ezekhez a szent találkákhoz segítenek hozzá különféle böjtjeink, önként vállat lemondásaink.

Ezek a kettesben való bensőséges találkozások később is táplálják életünket, titokzatos módon bennünk maradnak. S ahogy Jézus is időnként félrevonult tanítványaitól, nemegyszer éjszaka, hogy Atyjával találkozzék, úgy mi is kell, hogy az év minden időszakában megtaláljuk ezeknek a találkozásoknak a módját, még ha csak rövid idő áll rendelkezésünkre, akkor is.

Örömmel várom tehát a nagyböjtöt, azt az időszakot, amikor egyházunk is fokozottabb segítséget, lelki táplálékot ad ahhoz, hogy elmélyíthessem kapcsolatomat Jézussal, amely az év többi részében is kihat majd a Vele való kapcsolatomra.

A fent leírtak nem jelentik azt, hogy aki erről cikket ír, annak tökéletes az imaélete és példamutatóan tartja a nagyböjtöt. Sajnos nem, de mint minden Isten felé törekvő keresztény, igyekszik. Sokszor úgy vagyok vele, mint az egyszeri orvos, akinek betege megkönnyebbülten mondja: „Ha a doktor úrnak ez már a századik ilyen műtétje lesz, akkor nem félek!” Mire az orvos: „Erről van szó! Egyszer már sikerülnie kell!” Ennyire azért talán nem rossz a helyzet, de vajon van olyan ember, aki ne érezte volna úgy, hogy lehetett volna szebben, jobban, tökéletesebben böjtölni, imádkozni, törekedni? Nem hiszem… Isten azonban nem tökéletességet, hanem tökéletességre való törekvést vár tőlünk; mennyei országában majd kiegészíti azt, ami tökéletességünkből hiányzik és megajándékoz minket önmagával.

Pápai Zsuzsanna