NAGYPÉNTEK

781

Naplórészlet

1990, nagypéntek, reggel fél öt. Fájós fejjel ébredtem. A gyerekek megint elrontották az éjszakámat. Abban az időben három apró gyermekem volt. A férjem még aludt. Mérgesen keltem fel: miért kell mindig nekem reggelit készítenem neki? Azt hiszi, hogyha gyesen van az ember, semmi dolga nincs? De azért kimentem megcsinálni a reggelit. A fürdőszobában megengedtem a csapot. Meglepetés ért: hideg és meleg víz is volt! Ritka jelenség az ötödik emeleten. Gyorsan megtöltöttem a mosógépet és a kádat – legalább az éjszakai pelenkákat kimoshatom. Elővettem a vödröket, de már alig csöpögött. Most várhatok délutánig, majd csak akkor lesz újra víz. Megint rossz lett a hangulatom. Még az udvaron is esett az eső. Egész nap ülhetek velük a szobában.
Felkeltettem a férjemet, morog. Jó, hogy a gyerekek még alszanak. Mennyire idegesít, hogy őt is, mint a gyerekeket, ki kell szolgálni, semmit sem tud megtalálni, pedig százszor elmondtam már, hogy hol, melyik polcon állnak a zoknijai. Amíg reggelizik, írok egy listát, hogy munka után vásároljon be, mert ha ilyen marad az idő, ki se fogom tudni dugni az orromat a házból. A listát zsebre vágja. Végre elmegy.
Ebédfőzés, mosás, takarítás, és a három apró gyerek (a legidősebb négy és fél éves, a kicsik másfél hónaposok). De jó lenne egy nagymama! Egy órára készen voltam a munkával: megetettem a gyerekeket, megmosdattam, lefektettem őket. A nagy tál pelenka és ruha még a fürdőszobában. Amit lehetett, kiteregettem a spárgákra, a fűtőtestekre, de a többit nincs hová tenni… Ez az eső! De ha nem száradnak ki a pelenkák, éjszakára nem lesz mit a gyerekek alá tenni. Megkértem a szomszédasszonyt, 6 darab nagy pelenkát tegyen a fűtőtestre. Megtette, de nem nagyon szívesen. Elővettem a vasalót, hogy azzal szárítsam ki a még nedves pelenkákat. Vasaltam és mérgemben sírtam. Haragudtam az életre, a férjemre, a gyerekekre, önmagamra, az egész világra. Jó, hogy legalább egy kis csend van, a gyerekek fel-felsírnak ugyan álmukban, ha kiesik a cumi, visszateszem. De szalad ez az idő! Elrakom a vasalnivalót, sietek a konyhába, el kell készíteni a gyerekek uzsonnáját. Ahogy kinyitom a hűtő ajtaját, kiömlik a tápszer. Pech! Se tej, se tápszer. Gyorsan feltettem egy kis rizst. Egy fél óra múlva itthon kell hogy legyen a férjem, s hoz bébi tápszert, felírtam neki. A rizs még nem főtt meg, amikor megérkezett a férjem. Egy kenyérrel jött haza. Semmit nem hozott abból, amit felírtam. Dühbe gurultam. Kiabáltam, veszekedtem, ő csak hallgatott. Nem érdekel, az ő gyerekei is! Etesse őket, amivel akarja, bajlódjon velük ő is. Dúlva-fúlva a méregtől, felöltöztem, becsaptam az ajtót. Még a lépcsőn is hallottam a gyerekek sírását, de nem fordultam vissza.
Kint rossz volt az idő. Esett az eső, hideg is volt. Csak most jutott eszembe, hogy én még nem ettem ma. Ha lenne egy pár kopekem, beülnék egy kávézóba és meginnék egy kávét, legalább megmelegednék.
Nem tudtam, hogy hova megyek, csak mentem, előbb sietve, majd lassan, az esőben. Esernyőt sem vettem magamhoz, a dzsekim nem ázik át. Már jó ideje járhattam, mert igen megfáztam, de hazamenni nem akartam. Arra gondoltam, milyen jó, hogy esik az eső, legalább nem veszik észre, hogy sírok. így ballagtam egy ideig. A templom előtt találtam magam. Mi lenne, ha bemennék? Bent legalább melegebb van, nem esik az eső, jobb mint kint az utcán. Erőt vettem magamon, bementem. Csend volt. Alig volt bent egy pár ember. Az imákat nem ismertem, egy imát tudtam csak, a Miatyánkot. Elmondtam kétszer. Csak ültem és gondolkodtam. Észre se vettem, hogy a templom megtelt emberekkel. Megkezdődött a nagypénteki liturgia, s csak most döbbentem rá, hogy ma nagypéntek van. És itt, ebben a csöndes misében, a pap prédikációját hallgatva úgy éreztem, hogy Jézus értem, az én bűneimért halt meg a kereszten.

Valami megfogott ebben a misében. Nem tudom megmagyarázni, de úgy éreztem, muszáj meggyónnom, és megváltoztatnom az életemet. Már a misének is vége, az emberek hazamennek, én meg nem tudok felállni és kimenni, valami azt súgja, térjek meg, bánjam meg bűneimet, kezdjek el egy új életet, ahol Ő, Krisztus is velem lenne. Még nem késő megtérnem. Egy szempillantás alatt, mint a vetítővásznon, úgy pörgött le előttem az életem. Bűnös vagyok. És valami biztató hangot hallottam: csak bátran! Ahogy így ültem a padban, egyszer csak magam előtt láttam a papot. Csak rátette a kezét a kezemre és annyit mondott, hogy menjek vele. 0 elöl ment, én meg utána, mint egy gyerek, a gyóntatószékhez. Mostanáig is talány számomra, hogy miért pont hozzám jött a pap, hiszen a templomban rajtam kívül még volt 5-6 ember. Honnan tudta, hogy gyónnom kell? Az arcomra lehetett írva? Mise előtt gyóntatott, biztos nem volt szándékában utána is gyóntatni, mégis odajött hozzám. Csak később értettem meg, hogy a Szentlélek sugalmazhatta neki, hogy jöjjön oda, és mentsen meg egy bűnöst a kárhozattól. Mert ha akkor nem hív be a gyóntatószékbe -25 évvel utolsó gyónásom után — nem tudom, mi lenne most velem.

Mikor kijöttem a gyóntatószékből, mintha újraszülettem volna. Már a rossz idő sem látszott rossznak, az esőben zenét hallottam, a lelkemben tavasz, napsütéses tavasz volt, élni akarás és nyugalom. Azóta Krisztus mindig velem van, és nemcsak velem, hanem a családomban is más lett a légkör. Több a szeretet, nincs veszekedés. Mert ahol Krisztus és szeretet van, ott szükség nincsen.

A.

Előző cikkFÖLTÁMADT JÉZUS, NE FÉLJETEK, ALLELUJA !
Következő cikkJÉZUS KRISZTUS, A MEGVÁLTÓ