Ne legyen a macskáé a betlehem

A bregenzi erdőben történt azon csodálatos parasztházak egyikében, melyekben szerencsém volt vendégeskedni. Karácsony tájékán jártunk, és a barátságos szobában a karácsonyfa mellett állt egy nagy jászol. Minden ünnepi meghittséget sugárzott.

A házban volt egy termetes macs7hucka is, amelyik szerette a meleget, és mindig finom pihenőhelyeket keresett magának, mint a macskák általában.
Este sikerült neki abba a szobába is besurrannia, amelyet tulajdonképpen nem az ő éjszakai szállásának szántak. Egy különösen kényelmes alvóhely után kutatva rátalált a betlehemi istállóra. Rövid úton kipakolta a szent családot, egy mellettük álló angyalt, valamint az ökröt és szamarat, és kényelmesen összegömbölyödött a szent helyen.

Reggel a szobába lépve lelepleződött a galádság. Az istállóból a lusta kandúr hunyorgott kifelé, miközben az angyalok bájos pofikával tartották a szalagot fölötte: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Ők ugyanis nem követték kellő gyorsasággal az eseményeket, a lábuknál történt lényegi változást.

A macskát természetesen kikergették, a karácsony hátralévő idejére könyörtelenül kitiltották a szobából. Ezen az egyszeri, különös „betlehemezésen” pedig még sokat nevettünk.

Ha azonban jobban belegondolunk a történetbe, mégiscsak érdemes egy kicsit elidőzni nála, mégpedig most, az ünnep kapcsán is. A kérdés az, vajon nem surranhatnak-e be titkon a mi betlehemeinkbe is kövér macskák, melyek kirámolják mindazt, ami szent, és aztán szépen elterpeszkednek középen…

Az a kérdés, vajon nem válnak-e a mi betlehemeink is – amelyek tulajdonképpen sokat jelentenek nekünk –, a macskák áldozatává.

Nézzük meg hát közelebbről a macskákat, melyek végigosonnak falvainkon és lakásainkban, és a betlehemi istállóból ki akarják túrni minden csodák legnagyobbikát, hogy maguk kényelmesen elterpeszkedjenek a közepén.

Az egyik ilyen szelíden doromboló példány, amelyik néhány házba beoson:

a vallási felületesség.

Még tartja magát néhány megfakult hagyomány, egy és más fennmaradt szokással – de mindezt tulajdonképpen nem vesszük komolyan. A hit lényegéből nem sok marad meg. Felállítjuk a betlehemet, mert az az ünnephez tartozik, akárcsak az ünnepi kávéskészlet vagy a karácsonyfadíszek. A betlehem a jászollal nem más, csak az évszaknak megfelelő dekoráció. Ha ránéz az ember, egyáltalán nem jut az eszébe, hogy a szívének valamely eldugott sarkában hála támadjon, hogy Isten milyen jó hozzánk. Így aztán a jászolt a macska bitorolja…

Egy másik macskatípus lenne a mogorva, a rosszkedvű, amelyet ha megsimogatunk, attól tartunk, megkarmol. Ez a macska az állandó veszekedés, a családi perpatvar, a növekvő elidegenülés,

a békétlenség.

Ha a házban gyűlölség és civódás uralkodik, a glóriás angyalok, akik heteken keresztül, az egész karácsonyi idő alatt tartják a transzparenst a „Békesség a Földön a jóakaratú embereknek” felirattal, olyan frusztráltak lesznek, mint egy atomellenes tüntetés résztvevői Csernobilban.

Mert a házban a legszebb betlehemi fény a békesség, az egymásra figyelés, a kölcsönös jóindulat.

Egy másik macskatípustól még inkább óvnék mindenkit! Kövér és öntudatos, és korunk előszeretettel tenyészti a fajtáját. Könnyen befészkeli magát a lelkünkbe, pedig ott tulajdonképpen a legnagyobbnak és legszentebbnek lenne csak helye. Ez a kandúr szimbolizálja

a jóléti gondolkodást,

az „egyre többet akarok szerezni”-mentalitást, azt hogy minden gondolatunk az anyagiak körül forog. Ez a macskafajta aztán teljesen kiüríti a betlehemet. Akkor aztán a drága öreg barokk betlehem nem más többé, mint státuszszimbólum és pénzköltési alkalom, és százszor értékesebb az a betlehem, melyet a kis első osztályos papírból maga készít. Abban egyáltalán nincs helye a nagy, kövér macskának. A jóllakottság és falánkság eme képviselőjét szigorúan ki kell tiltanunk a szobából. A betlehem ugyanis nem a birtoklás, hanem az ajándékozás szimbóluma. Karácsonykor az ég ajándékozza magát a földnek, míg a pásztorok és a három királyok a föld ajándékát viszik a mennynek.

Valószínűleg akadna még néhány macskafajta, amelyikre ügyelnünk kellene, de most maradjunk csak ennyinél. Határozzuk el szilárdan, hogy vigyázunk, nehogy a mi szép betlehemeink a „macskák betlehemeivé” váljanak.

Reinhold Stecher Hétköznapi morzsák, örök bölcsességek – Egy püspök derűs emlékezései c. könyvéből