(Nem csak) gyerekeknek

Sanyika 

Én nagyon szeretek szerepelni. Lehet, hogy színésznő leszek, de még nem biztos. Főleg a karácsonyi műsort szeretem. Már Advent elején elkezdünk készülni rá, hogy Szenteste jól menjen minden.

De az én karácsonyi történetem nem is itt kezdődik. ..

Sanyika messze lakott tőlünk. Sokáig nem is nagyon ismertem. Csak akkor kellett elhaladnunk városszéli, rozoga házuk mellett, ha Mimi néniékhez mentünk ki a Tanyára. A kert elhanyagolt, gazos volt, s télen is csak ritkán füstölt a kémény. Veszekedés viszont sűrűn kihallatszott odabentről.

„Szegény gyerekek!” – sóhajtott fel ilyenkor Mimi néni.

De nekem minderről megvolt a magam véleménye. A gyerekek se jobbak a szüleiknél. Nyáron láttam Sanyikát, meg három öccsét. Nagy eső esett, és ők éppen kint verték egymást a sárban. Télen meg a cinegéket próbálták megdobálni jégdarabokkal. Szerencsére nem sikerült nekik. Még hogy szegény gyerekek!

Mimi néniéknél többször szóba kerültek. Hogy az apjuk megint részegen jött haza. Csúnyán káromkodott. Meg is verte a gyerekeket. Ilyen esték után Mimi néni suttyomban átvitt egy tál meggyespitét vagy pogácsát. Vajszíve volt, s azt gondolta, hogy egy tál süteménnyel mindent helyre lehet hozni.

Én ilyenkor nemigen szóltam, csak fortyogtam magamban. Szegények. Még hogy szegények… Isznak, káromkodnak… Csak a gonoszságon jár az eszük… Még a gyerekek is… Milyen jó, hogy én nem vagyok ilyen… Milyen jó, hogy én soha senkit nem bántok, még gondolatban sem. Ezek meg… verik a saját gyereküket, egymást…

Nem kis büszkeséggel éreztem, hogy a mi családunk mennyivel különb, mint az övék.

Ősszel általában mindig beiratkozik egy-két új gyerek a gyülekezeti hittanra. Most is jött egy új fiú: … Sanyika! „Mit keres ez itt?!” – ez volt az első gondolatom. – „Honnan szedte össze Gáspár bácsi?”

Jó távol ültem le Sanyikától, s úgy tettem, mintha nem ismerném. De lestem a szemem sarkából minden mozdulatát. Tágra nyílt szemmel figyelte Gazsi bácsit, el nem mulasztott volna egyetlen szót sem.

„Az énekeket persze nem ismeri” – jegyeztem meg magamban, amikor a gitár előkerült. De Balázs elé tartotta az énekeskönyvét, és Sanyika boldogan énekelt velünk együtt. Abban reménykedtem, hogy nem jön többet. De jött. Ott volt minden hittanon, minden gyermekistentiszteleten.

Egyszer Gáspár bácsi a hálaadásról beszélt. Sanyika eddig soha nem szólalt meg, de most feltette a kezét.

– Mit jelent az, hogy hálát adni?

Kitört belőlem a nevetés. Ez nem tudja, mi az a hálaadás. Akkor ezek biztos nem imádkoznak étkezésekkor! És esti áhítatot sem tartanak!

Gáspár bácsi szúrósan nézett rám, de magamban vihogtam még egy sort: „Hi-hi-hi. Nem tud hálát adni…” – de Dini jó erősen oldalba bökött. Ilyet egyébként nem szokott csinálni. A meglepetéstől elhallgattam.

Gazsi bácsi odalépett a lehajtott fejű Sanyikához. Két kezébe fogta az arcát, úgy beszélt hozzá:

– Hálát adni azt jelenti: megköszönni. Ha kapsz egy tábla csokit, megköszönöd, ugye?

– Iiiigen… – hangzott a bizonytalan válasz. -Amid csak van, mindent Istentől kaptál: az ételt, az italt, a ruháidat. Még az életedet is.

Amikor megköszönjük Istennek ezeket a dolgokat, akkor adunk hálát.

Sanyika nagy, kerek szemekkel nézte Gazsi bácsit: -Mi mindent Istentől kaptunk? Én ezt nem tudtam…

Engem újra a nevetés fojtogatott, de próbáltam elnyomni, mert Dini megint csúnyán nézett rám.

Hazafelé ráadásul össze is vesztünk:

– Gonoszul viselkedtél hittanon.

– Éééén? – döbbentem meg.

– Igen. Ronda dolog volt kinevetni Sanyikát.

– Ugyan Dini… – mérgemben alig jutottam szóhoz – Te is tudod… Láttad őket a nyáron, nem?! Meg a szülei is… És egy ilyen jön közénk. Nevetséges!

De Dini nem adott nekem igazat. Azt mondta, hogy az Úr Sanyikát is ugyanúgy szereti, mint engem.

Na, ami sok, az sok! Még hogy Sanyikát! Aki megdobálja a cinegéket, és megveri a testvéreit? Aki eddig semmit meg nem köszönt Istennek? Én imádkozom minden nap, kicsi koromtól járok gyülekezetbe, szeretem a testvéremet… még hogy egyformán! Úgyse fog sokáig járni… egy ilyen…

De tévedtem. Hiába háborogtam. Teltek a hetek, és Sanyika még mindig ott volt minden alkalommal. Nem nagyon szólt. Csak figyelt.

Közeledett az Advent, és kezdtünk készülődni a Karácsonyra.

Tavaly én még a kicsikkel szerepeltem, de az idén azt mondta Gáspár bácsi, hogy már a nagyokkal leszek. Hú, de büszke voltam!

A kicsik betlehemeznek nálunk, a nagyok meg irodalmi műsort adnak. Én is kaptam egy mesét Vandáról, a farkasról, aki Jézus bölcsője mellett vált pásztorkutyává.

Gyorsan megtanultam a szöveget, nem volt vele gondom. Szépen is mondtam. Tudtam, hogy Anyáék örülni fognak, amikor majd kiállok az Úrasztala elé. Mindenki engem néz, s én csengő hangon, hibátlanul mondom el az egész történetet.

Nagyon lelkesen és boldogan készültem. Ráadásul egy héttel Karácsony előtt eljött hozzánk Gáspár bácsi.

– Csili, nagy bajban vagyok. A kicsiknél Verának ki kellett venni a vakbelét. Nem gyógyul fel a műsorig. Ő volt a mesemondó. Nem vállalnád a szerepét? Tavaly te mondtad, ezt is biztos könnyen megtanulod.

Persze, hogy vállaltam. Lám, a kicsik sem tudnak meglenni nélkülem!

Nagy hévvel mentem a próbára. Már mindenki megérkezett. Nicsak! Sanyika is! Jé! Ő is szerepel? Biztos mond vagy két mondatot. És tőlük ki fog eljönni az istentiszteletre Karácsonykor? Az apukája biztos nem.

Kicsit arrébb löktem, hogy jobban elférjek, de már be is lépett Gazsi bácsi, és elkezdődött a próba.

Gyönyörűen tudtam a szövegemet, hibátlanul. Láttam Gazsi bácsi szemében a dicséretet: „Jól van Csili, szépen megtanultad, pedig csak három napod volt rá.” Mondtam a szerepem, de közben kajánul Sanyikát lestem. Mikor következik már? Biztos bele fog sülni abba a két mondatába. De nem így történt. Sanyika volt a legkisebbik pásztor. Csak a játék végén szólalt meg:

„Legkisebbik pásztor, mit adhatnék néked, Szívemet, életem teszem le elébed. Nincs énnékem semmim ezen a világon, Sötétségben járok. Te légy a királyom! Te ragyogj énnekem, drága Jézus mindig, Te vezess, ha szívem engem rosszra indít! Te legyél mellettem, ha szorít a bánat, Nincs énnékem senkim, ki mellettem állhat! Csak te vagy az, Jézus, ki megőrzői, védesz, Járjál velem mindig, hisz szeretlek téged, Járj velem örökre, te vezess utamon, Te legyél mesterem, egyetlen Jézusom!”

Sanyika nem szerepet mondott. Láttam, tudtam, éreztem, hogy itt ő most a valóságról beszél. Arról a nyomorról, sötétségről, amiben él, arról, hogy ebben a sötétségben számára valóban Jézus vált az egyetlen biztos ponttá, az egyetlen lénnyé, aki szereti, és akit ő is szíve mélyéből szeret. Arról beszélt, ami az Adventben történt vele. A farizeus és a vámszedő imája jutott az eszembe: Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazul-va ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. (Lk 18,9-14)

Nagyon elszégyelltem magam. Valóban én vagyok a farizeus. Az én hitem… Az én családom… És mellettem ez a kisfiú, aki talán először hallott Istenről, valóban oda tudta adni az életét Jézusnak. Én meg csak felmondtam a szerepemet. Én pusztán megtanultam egy szöveget, neki viszont megváltozott az élete.

Már nem néztem le Sanyikát. Örültem a megtalált hitének, amit az Úrtól kapott ebben az Adventben.

Miklya Luzsányi Mónika
Csili c. könyvébŐl