Örök életünk már elkezdődött

Egész életünkben a mennyország felé igyekszünk – arra törekszünk, hogy jól felkészüljünk az örök életre. Ez a néhány évtized hamar eltelik, és utána végtelenszer annyi évig tart az örök élet. Lelkiatyám gyerekkoromban a hittanórán egy képpel próbálta velünk, gyerekekkel megértetni, mi is az örökkévalóság: ott az óra nem mutatja az időt, mert nincs idő. Azt ketyegi: soha többé, mindörökké, soha többé, mindörökké… vagyis soha többé nem lesz vége, mindörökké megmarad.
Nem mindegy tehát, az Isten közelében és szeretetének fényében töltjük-e az örökkévalóságot, vagy a kárhozatban, az Ő szeretetétől fájó és őrjítő távolságban, veszteségünk tudatában – és azt is örökre.
Az örök élet már itt a földön elkezdődik. Hányan tudják pokollá tenni saját életüket gyűlölettel, kapzsisággal, önzéssel és hasonlókkal! De most nézzük inkább a mennyek országát, hiszen mi oda igyekszünk! És amit nagyon kérünk az Istentől, és amire őszintén törekszünk, azt nem fogja megtagadni tőlünk.
Ő maga mondja: „Az Isten országa köztetek VAN. ” Van – tehát nem eljön, hanem már most itt van. Az Isten országa pedig maga Jézus. S vajon mikor van jelen köztünk? Ő ezt mondja: „Amikor ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ez a VAN szédítő és boldogító távlatokat nyit meg előttünk. Hiszen már el is kezdődött az örök élet, ahova vágyunk, s ha halálunk után átlépünk oda, végre teljességében örvendezhetünk annak, amit most még csak „tükör által, homályosan” látunk.

Jézus legyőzte a halált, az én halálomat is. Feltámadásával ő volt az első, utat nyitott nekünk, s most tárt karokkal vár minket az örökkévalóságban. Halálunk óráján pedig ott van mellettünk, és átsegít rajta – ő tudja, mit jelent meghalni, hiszen megtapasztalta.
Gyakran elhangzik, hogy „vándorok és jövevények vagyunk” ebben az életben. Ez ellen sokszor berzenkedünk, igyekszünk nem is foglalkozni a gondolattal – az ember általában akkor érzi meg hirtelen, hogy valóban vendég az életben, a saját életében is, amikor komolyan felmerül a lehetősége, hogy ki kell szakadnia a földi életből. Akkor értjük meg, hogy semmi nem maradandó, minden ajándék – és ha mégis megkapjuk a lehetőséget arra, hogy tovább éljük az életünket, sokkal hálásabbak vagyunk minden apróságért, amiben részünk lehet. Igen, az otthonunk a mennyben van. Természetesen ettől még otthon kell lennünk ezen a földön is, mint ideiglenes lakhelyünkön, becsületesen el kell végeznünk munkánkat, meg kell valósítanunk hivatásunkat, ki kell teljesednünk a szeretetben, és szüntelenül tudakolnunk kell Istentől, mi a terve velünk. Közben pedig legyünk vidámak, játsszunk, szórakozzunk – de mindeközben legyünk tudatában annak, hogy mindennek egyszer vége lesz. Ám ez a gondolat nem szomorúsággal, hanem örömmel kell, hogy eltöltsön bennünket. Akármilyen boldogan is élünk, úgysem elégítene ki minket végtelen sokáig a földi élet. Novemberben különösen is megéljük a szomorúságot, amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, akikkel nem lehetünk együtt. Most, tavasszal a húsvét ragyogó fénye, öröme eszünkbe juttatja-e, hogy ők valóban élnek és várnak ránk? És az örök élet, amit célunkként jelölt meg Isten, s amiért, ha kell, mindent fel kell tudnunk áldozni – vajon nem olyan-e, amiért érdemes is mindent feláldozni? De igen! Csakis olyan lehet, mert Isten nem csap be minket. És ott mindent megkapunk, amire földi életünkben vágytunk, s mindent visszakapunk, amiről a mennyek országáért lemondtunk. Isten minden tiszta vágyunkat teljesíti – ahogy a püspök atya prédikációiban számtalanszor hallottam. Teljes lesz a boldogságunk (kinek gyűszűnyi, kinek pohárnyi, kinek hordónyi, de mindenkinek teljes), – de nem lenne érdemes a földi életben a befogadóképességünket növelni? Isten az örökkévalóságban kipótol bennünk mindent, amit nem tudtunk megvalósítani, tehát ilyen módon is teljessé tesz bennünket, tőlünk csak az igyekezetet várja el: azt, hogy úton találjon minket, mikor életünk vége eljön.
Ajánljuk fel magunkat bátran az ő szolgálatába. Ő nem nevet ki senkit, ő mindannyiunkat ismer. Gyarló voltunkkal együtt szeret minket, és fel tud használni minket, még ha sokszor ügyetlenek is vagyunk. Mi sokszor nem azt akarjuk, hogy Ő működjön rajtunk keresztül, hanem a magunk erejéből akarjuk megmutatni: látod, Uram, mit tettem érted? Mintha ő erre rászorulna. Ő azt akarja, hogy az övéi legyünk, rábízzuk magunkat. Assisi Szent Ferenc, minden idők egyik legnagyobb szentje azt mondta magáról: azért őt választotta az Úr, mert nem talált nála gyarlóbbat, bűnösebbet, ezért őrajta mutatta meg irgalmát. Így mi is megnyugodhatunk, hogy nem vallásos teljesítményt kell nyújtanunk életünkben (Isten amúgy sem ezért szeret minket, hanem azért, mert a gyermekei vagyunk), hanem szépen élnünk a hétköznapokat, hagyni, hogy az Isten vezessen, és akkor ő elvégzi rajtam keresztül, amit akar. A többin nem kell aggódnom, görcsölnöm, felszabadultan örülhetek az életnek, akár kereszt, akár kellemes dolog jut éppen részemül.
Örvendezzünk tehát, hogy Isten jóságából és ajándékaképp máris az örök életet élhetjük, amely feltámadásunkkal vég nélkül folytatódni fog. Alleluja!

Isten kezéből alázatos lélekkel fogadom a megváltó halált, akár hirtelen jön, akár hosszas szenvedés után. Legyen meg Isten szent akarata halálom módjában, helyében és órájában. Hiszem és alázatosan remélem, hogy Krisztus Urunk megváltó szenvedésébe és halálába öltözhetem, Benne, Vele és Általa elégtételt és engesztelést nyújthatok bűneimért és mulasztásaimért. Szent feltámadásának erejéből pedig, magam is föltámadva, megláthatom Szentháromságos Istenem fölséges arcát és titkainak föltárulását, amire ifjú koromtól mindig vágytam. Istenem, légy irgalmas bírája életemnek!