Szent István és a kereszt

Szent István királyunkkal némiképpen bajban van a történetírásunk, amikor el akarja helyezni az akkor uralkodó szellemi világban. Hogy király-eszménye európai és középkori volt, az biztos. Vitathatatlan az is, hogy kereszténysége egészséges volt, és mentes minden elhajlástól. Sem világvégváró rajongó, sem e világban gyökerező politikus nem volt. De van a középkori keresztény embernek egy sajátossága, amit nem emlegetnek a Szent Istvánt méltatok. Ez pedig a szenvedő Krisztus utánzása a maga természetes borzalmasságában.
Szenvedésből ugyan kijutott neki is. Hiszen túl a szülői fájdalmakon, uralkodói elképzeléseit döntögette halomra gyermekeinek kiskorukban való elvesztése, majd az egyedül felnövekvő Szent Imre tragikus halála, az utódlás kérdésének megoldatlansága, továbbá az összeesküvők merénylete élete ellen. Ez mind mély emberi fájdalom. De a középkori ember Jézus testi szenvedéseit akarta magára venni, mondhatnánk abban a drasztikus formában, ahogy a próféta írja: „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés.” (Iz 53, 3) Ilyen szenvedések között nem halljuk emlegetni Szent Istvánt. Elképzelni sem tudjuk, olyan fönséges, patriarchális és kemény arccal és karral áll előttünk.
Pedig az ő százada felmutat királyokat és előkelőségeket, akik a szenvedések e külsőleg is megalázó formáit is magukra vették. Oroszlánszívű Richárd (angol király) álruhában járta végig a szentföldi zarándoklók útját vállalva azt a sok testi nyomorúságot és hányattatást, amivel ez járt. IV. Henrik császár pár évtizeddel később mezítláb és hiányos öltözetben napokon keresztül éhezve-fázva a kietlen télben várta a bűnbocsánatot. Tolbach grófja az ellenfelét börtönbe záratta vasra verten és ott felejtette. Éhen halt. Ezt nem akarta. Elrémült saját gonoszságán, s ezért élete végéig minden nagyböjtöt vasra verten, kenyéren és vizén tartott meg. így büntette magát. Nem volt tehát hiány példákban abban a tekintetben, hogy a világ hatalmasai is megalázták magukat és fizikai szenvedéssel keresték az üdvösséget. Ennek tömeges voltát igazolják a szentföldi zarándoklatok szinte járványszerű mozgalmai. És hogy miket kellett kiállniuk a bizonytalanságban is, a mohamedánok miatt is, az kiderül Szent István messzemenő gondoskodásából, mellyel a zarándokokat országában fogadta és amivel zarándokházakat létesített Konstantinápolyban, Jeruzsálemben és Rómában is.
Amikor a kor lelkiségében ennyire benne van a Megváltó szenvedéseinek tisztelete, akkor ez nem hiányozhatott Szent István életéből sem. Bármennyire idegen-szerűen hasson is a fizikai, tehát az embert megalázó szenvedés Szent Istvánról alkotott képünkben, a valóságos Szent Istvánban megvoltak e szenvedésnek a mozzanatai. A krónika ugyanis elmondja, hogy országos ügyeinek végeztével az éj leple alatt koldusruhát öltött, tömött erszényt rejtett a zsebébe, és a koldusok közé ment. Azok előbb mint betolakodott idegent, bántalmazni kezdték, hogy eltávolítsák. Utóbb azonban észrevették zsebében a pénzzel teli erszényt, dulakodás közben szakállát is tépdesve azt elragadták tőle. A király nem fedte fel igazi valóját, hanem ismeretlenségét megőrizve — mint a krónika elmondja — örült, hogy Krisztus barátai részéről — ahogy a koldusokat nevezte — ilyen „édes gyalázatot” szenvedett el.
Ennek a kis legendás történetnek a humánuma mély. Eltekintve attól, hogy nem akad fenn a koldus-irigységen, hanem azt a nyomorúság leszármazottjaként kezelve tudomásul veszi, hogy a szegénység nagy kerítő. Nem lehet tehát emelkedett magatartást követelni a nyomor áldozataitól. Azt is természetesnek veszi, hogy erszénye láttán nekiesnek és erőszakkal akarják elvenni tőle, amit nekik szánt. Pedig ő éppen a magántulajdon védelmére kemény büntetéseket szabott ki a tolvajokra. De végképp elképedünk, amikor tettlegességre kerül a sor, s ütlegelni kezdik, szakállát tépázzák, és ezt ő „édes gyalázatnak”, az erőszakoskodókat és verekedőket pedig Krisztus barátainak tekinti.
Ha felfedi valóját, pillanatok alatt rendet teremthetett volna. A kellő kioktatással sem maradt volna adós. Bennünk is megfordul, hogy meg kellett volna reguláznia ezt az élhetetlen koldustársaságot. De nem tette, és ezzel árulta el mély embertiszteletét. Neki közérdekből szigorúan kellett eljárnia, életeket elvenni, csonkításokat eszközölni, vakítani, de tudta tisztelni az ellene vétkező szabadságát, és irgalommal tudott válaszolni a bántalmazásokra. Amit mint király nem tehetett meg, megtette mint ember. Részt akart venni Krisztus ama szenvedésében, amiről Szent Péter írt: „Mikor szidalmazták (Jézust), a szidalmat nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott”. (1 Pét 2,23)
Azzal, hogy Krisztus barátainak tekintette a koldusokat, mutatja, hogy milyen komolyan értelmezte a krisztusi szót: „Amit egynek tettetek, nekem tettétek.” Mi inkább az ájtatos és jámbor felebarátot emeljük föl – ha egyáltalán fölemelünk valakit – a krisztusi magasságokba. De biztos, hogy a felebaráti szeretet megvalósítása akkor kezdődhet meg bennünk, ha a számunkra unszimpatikus, sőt, igazságtalan, sőt, ellenséges embertestvérünket is úgy képzeljük, hogy mögötte Krisztus Urunk áll, és a bűnöstől elviselt jogtalanságot a bűnös mögött jelen levő Krisztus fogja jóságával megtéríteni nekünk. Amíg erre el nem jutunk, mindig csak méricskélni fogunk és elveszünk a ki kezdte? és mit csinált? kérdéseinek útvesztőiben.
És legvégül az „édes gyalázat”-tal mutat rá Szent István a szenvedések legmélyebb értelmére. Az a bánásmód, ahogy Szent Istvánnal a telhetetlen koldusok tettek, csak Krisztusban válik „édes gyalázattá”. A gyalázatot eltűrni oktalanság és gyengeség az emberi gondolkodás szintjén. De hát nem ez az Isten „oktalansága” és az Isten „gyengesége”, amiről Szent Pál is beszél, mikor a kereszt botrányáról, (gyöngeségéről) és oktalanságáról beszél? (1 Kor. 1-25) Mikor a mi Urunk a mindenen felülemelkedő szeretetről beszélt, akkor azt kérte, hogy az ezer lépésre kényszerítőt kísérjük el kétezerre és a kabátunkért erőszakoskodónak a köntösünket is adjuk oda. Nem mondta ki, de burkoltan megmondta nekünk, hogy ezt a gyengeséget és ezt az oktalanságot az Isten követte el elsőnek az emberrel szemben. És Jézus is ezt tette a szenvedésében.
A Szent Király hősként áll előttünk, akinek erős a keze is, kardja is. De érdemes figyelmet fordítani belső világára is, mely a külső emberi munkálkodás eredményességét az áldozatos szenvedéshez kötötte.
Szent István példája minden időkre érvényes kereszténységet rejt magában.

Belon Gellért

Szent István király intelmeiből

… azért tehát szerelmes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenekben malaszttól gyámolíttatja, nemcsak atyafiaidhoz és rokonaidhoz, avagy főemberekhez vagy vezérekhez, vagy szomszédokhoz és lakosokhoz légy kegyelmes, hanem az idegenekhez is és mindenkihez, kik tehozzád jőnek.
Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet. Légy irgalmas mindenekhez, kik erőszakosságot szenvednek, mindiglen amaz isteni példát tartván a te szívedben: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem a hatalom nélkül való szűkölködőkhöz is.
Légy végezetül erős, hogy téged a jó szerencse felette föl ne emeljen, avagy a rossz szerencse le ne verjen. Légy alázatos is, hogy az Isten téged felmagasztaljon itt és a jövendőben. Légy bizony mértékletes, hogy mértéken túl senkit ne büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy az igazságnak soha ellene ne állj. Légy tisztességtudó, hogy szántszándékkal soha senkit szégyenre ne vigy. Légy szemérmetes, hogy a gonosz kívánság valamennyi fertőjét, miképpen halálnak ösztökét elkerüljed.