Szent Mónika

Az észak-afrikai Tagastében született 331-ben, sötétbőrű pun keresztény családban. Szüleinek egy öreg szolgálója nevelte, s Mónika kislány korától megtanulta az önmérsékletet és a mértéktartást. Fiatalon férjhez adták egy jómódú pogány férfihoz, Patríciushoz, akinek lobbanékony és heves természete óriási terhet jelentett. Zsarnoki módon megkövetelte, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Mónika keresztény alázattal felelt a „támadásokra”: készségesen alárendelte magát férje akaratának, szelídséggel, szolgálatkészséggel és nyájassággal próbálta őt megnyerni Krisztusnak. Még hűtlenségét is elnézte neki, zokszó nélkül tűrte a szidalmazásokat és a bántalmazásokat.

Mai szemmel már-már érthetetlen türelmességével végül elérte, hogy Patrícius önként belátta hibáit, s egyre nagyobb tisztelettel és szeretettel fordult hitvese felé.

Mónikának nemcsak férje, hanem anyósa részéről is sokat kellett tűrnie. A pogány nő sokáig ellenséges szemmel figyelte menyének minden lépését. A szolgák rosszakaratú sugdosása alapján igaztalan vádakkal illette Mónikát.

Páratlan szelídséggel és tiszteletteljes magatartásával Mónika leszerelte anyósa bizalmatlanságát is, és megnyerte a szívét. Lassanként anyós és meny a legmeghittebb viszonyba kerültek egymással.

Mónika jó példája nyomán férje és nehéz természetű anyósa katekumen lett, s Patrícius a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Mónika negyvenévesen jutott özvegységre. Házasságából három gyermek született. Szerette mindhármat, de egészen egy volt legidősebb fiával, Ágostonnal, aki egyedül örökölte anyja lelkének mélységét és finomságát. Mégis a legtöbb gondot és bánatot épp Ágoston okozta neki. Örült, amikor látta feltárulni tehetségét, féltette és siratta kóbor, kamasz vadságát, még inkább lángoló érzékiségét.

A fiú már karthágói tanulmányai közben kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott.

A fájdalmában elmerült anya ekkor álmot látott: egy nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír.

Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azzal biztatta, hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Akkor megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte álmát a fiának, aki ellene mondott: „Ez nem történhet meg, mert az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!” Mónika kimondhatatlan aggódással figyelte fia tévelygéseit. Itt már szelídsége és kedvessége is kevésnek bizonyult, Ágoston annyira elmerült bűneiben.

Nem maradt más fegyver számára, mint a soha meg nem szűnő imádság. Közben a huszonkilenc éves Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától, és Rómába költözik, hogy ott tanítson. Mónika határozott szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy maga is vele megy. Egészen a karthagói kikötőig követte a fiát, s akkor Ágoston becsapva őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Mónika a kikötőben mérhetetlen magára hagyottságot érzett, mert mint sok anya, ő is magánál és magának akarta tartani a fiát. Mindabból azonban, amit átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek.

Mónika később levelet kapott Ágostontól, melyben arról értesítette, hogy megbetegedett. Az anya azonnal útra kelt. A hajó félelmetes viharba került. A hajón lévő összes utas és hajós közül egyedül Mónika nem félt.

A hajó kapitányának ezt a magyarázatot adta: „Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.”

Mire Mónika rátalált szökevény fiára, Ágoston már Milánóban volt, ahol Szent Ambrus tanítását hallgatta, és a szentéletű püspök tanítványa lett. Mónika mindjárt megérezte, mennyire megragadta és át is formálta fiát a szent püspök szava. Végre a meghallgattatás!

Végre a megtérés! A rossz úton járó fiúért 14 éven át hullatott könnyeknek és az állhatatos imádságnak meglett az eredménye. Mónika Milánóban kapta meg a választ régirégi kérésére: 387-ben, húsvét hajnalán Ágoston, annak fia, Deodatus és barátja, Alypius együtt vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek. A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában, 384-ben megbetegedett és meghalt. Boldogan, hogy a mennyek fényességében imádkozhat tovább fiáért és az ő előbbi újain tévelygőkért.

Összeállította: Riskó Mariann