Szmolenszk után

70 évvel ezelőtt az oroszok a lengyel vezérkart, 22 ezer ember mészároltak le Katyńban, s most a megemlékezésre tartó lengyel elnök és kísérete, csaknem száz ember veszett oda újra az ország vezetői közül. A tragédiában kilenc egyházi személy – két püspök és hét pap illetve lelkész – is életét vesztette.

A szerencsétlenségben elhunytak közül többen az egykori áldozatok hozzátartozói voltak. „Most már magam is tudom, mit jelent Katyń” – mondta egy férfi, akinek édesanyja és a fia is a gépen voltak.

A lengyel nép azonban, ha le is taglózta a veszteség, nagy emberi méltósággal viselte a tragédiát. Mindenhol nemzeti színű zászlókat, az elhunyt elnök és a többi áldozat gyászszalagos képét lehetett látni. Varsó főterén ezernyi mécses égett, az emberek nem szégyelltek sírni és nem szégyelltek az utcán imádkozni. Nem sokkal a tragédia híre után emberek ezrei jelentek meg az elnöki palota előtt, a városok központjában, s megkondultak a harangok is. Már aznap sok helyen szentmiséket tartottak, melyeken nagy tömegek vettek részt. A pártkülönbségek átmenetileg megszűntek – az emberek, az állami vezetők is eggyé kovácsolódtak veszteségükben és lengyel mivoltukban.

Erről a tapasztalatról több politikus és püspök is beszélt, s az újságok is „pártok feletti gyász”-ról beszéltek.

A fiatalok spontán az utcára vonultak; a felsőoktatási kollégiumokban kereszt alakban kivilágított ablakokkal fejezték ki gyászukat; sok gyerek megbeszélés nélkül is díszruhában ment iskolába hétfőn, átérezve a helyzet komolyságát; s az egész népet átjáró közös fájdalom még sok apró, megindító formában mutatkozott meg.

A lengyelek hálásan fogadták azt, hogy az egész világ osztozik megrendülésükben és gyászukban. Szerte a világon a lengyel nagykövetségek előtt is mindent elborítottak a mécsesek és a virágok.

A oroszországi lengyel követség előtt is mécseseket gyújtottak és virágokat helyeztek el a megrendült emberek; a tragédia közelebb hozta egymáshoz a két népet. A szeretteik azonosítására érkező lengyeleket mind az egyszerű orosz emberek, mind a hivatalos személyek együttérzéssel és segítőkészséggel fogadták. A tragédia napján a moszkvai Echo Rádió egyik bemondója ezekkel a szavakkal fordult blogjában a lengyelekhez: „nem akartuk, mégis újra fájdalmat okoztunk nektek. Bocsássatok meg, hogy Oroszország újra szerencsétlenséget hozott rátok!”

Amikor az elnök koporsója hazaérkezett, a repülőtéren az állami tisztviselők együtt letérdeltek és imádkoztak. Rengetegen álltak sorban aztán, hogy egy pillanatra kifejezzék tiszteletüket az elnöki palotában felravatalozott Kaczyński házaspár előtt.

A köztársasági elnök – feleségével együtt – hitét komolyan vevő, gyakorló katolikus volt, aki először illegalitásban, majd a politikai élet részeseként nagyban hozzájárult hazája felemelkedéséhez.

Az említett megnyilvánulásokból is látszott, mennyire szerette őt a lengyel társadalom. Mi is épülhetünk a lengyelek példáján: annak a népnek, mely így viseli az őt ért tragédiát – történelme során már nem először -, annak van jövője, az őt ért nagy vérveszteség ellenére is.

Pápai Zsuzsanna