Urunk színeváltozása

1092

Jézus megdicsőülésének helye a régi hagyomány szerint a galileai Tábor-hegy volt. A csoda színhelyén még az arab hódítás előtt három bazilika épült. Felszentelésük napja, augusztus 6. lett Urunk színeváltozásának (latinul: transfiguratio) ünnepe.

E napon Jézus emberi testében, még a feltámadás előtt való isteni dicsőségének felragyogását ünnepeljük. Az esemény a Tábor hegyén történt, a Szentírás a színeváltozást nem Jézus Krisztus misztikus élményeként, hanem a tanítványoknak adott kinyilatkoztatásként írja le (Mk 9,2–7; Mt 17,1–9; Lk 9,28–36; 2Pt 1,16–18). Hatására megvilágosodott az apostolok számára Jézus rejtett isteni méltósága.

A színeváltozás fontos mozzanatai: a ragyogó fény, a felhő, Mózes és Illés megjelenése, az Atya szózata. A felhő az Ószövetségben is Isten jelenlétének szimbóluma, az Atya szózata a felhőből Jézus megkeresztelkedésére emlékeztet. Mózes és Illés megjelenése is Jézus Krisztus messiási igazolása: ők képviselik a „törvényt és a prófétákat”, tehát az egész ószövetségi tanítást és jövendölést. Krisztus arcának ragyogása és ruhájának fehérsége emlékeztet arra, hogy földi alakja ellenére is égi lény, sőt arra, hogy ő az Emberfia, aki égi magasságokba emelkedik.

* * *

Reményik Sándor
Lefelé menet

Máté 17.

1.
„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.

forrás: Magyar Kurír

Felment a hegyre imádkozni

„Felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott” – írja Lukács evangélista. Lukács számára nem a hegy-motívum a fontos, hanem Jézus imája. A harmadik evangélista többször beszél arról, hogy Jézus imádkozik, gyakrabban, mint a másik két szinoptikus evangélista. Imádkozik Jézus, amikor megkeresztelkedik (Mt 3,21), egész éjszakát imádkozva tölt, mielőtt a Tizenkettőt kiválasztaná (Lk 6,12), egyedül imádkozik Péter vallomása előtt (Lk 9,18), és természetesen akkor is imádkozik, amikor megtanítja tanítványait a Miatyánkra (Lk 11,1). Lukács elbeszélése nyomán elénk tárul Jézus bensőséges, élő kapcsolata az Atyával és a Szentlélekkel. Jézusnak sok a feladata, teendője, mégis (vagy inkább: éppen ezért) mindig van ideje arra, hogy imádkozzék, imában az Atyához forduljon, Vele találkozzék. Ez az állandó, közvetlen kapcsolat természetes és szükségszerű számára, s ebből merít erőt és világosságot.

A színeváltozás is ilyen mély találkozás az Atyával, melynek lényegéből valamit megsejthetnek a kiváltságos emberi szemtanúk. Emberi szemük és értelmük segítséget is kap: látják Jézus ruháját, arcát ragyogni természetfeletti fényességgel, megpillantják Mózest és Illést, hogy megértsék, miről is beszélget Jézus az Atyával: feladatáról, küldetéséről, a vele járó nehézségekről, a fájdalmas útról, s a végső dicsőségről…

„Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét…” Jézus mellett kétszer alszanak el a tanítványok: itt, és az Olajfák hegyén. Jézus imádkozik – a tanítványok alszanak. Lukácsnál ez szinte természetes, még csak nem is irónia. Az ajándékot, amit Jézus hoz a világnak, ingyen kapjuk, Isten nagy szeretetéből. Talán nem is tudjuk, mi készül számunkra, ha nem is foglalkozunk vele, Isten egyszerre csak meglep bennünket – Jézus imája, szenvedése, megdicsőülése által.

„Ők hallgattak, és senkinek sem szóltak mindarról, amit láttak.” Lukácsnál Jézus nem kér titoktartást, s a tanítványok mégsem fecsegnek. Tanúk ők, tanúi lettek valami nagyon fontosnak (vö. Lk 1,2), és azt is tudják, hogy mikor és hogyan kell arról beszélniük.

Tarjányi Béla

Előző cikkKi vagyok én?
Következő cikkFélénk fiúból misszionárius